Sziasztok!^^
Csupa pozitív visszajelzést kaptam, mind itt, mind Facebookon, mind személyesen... Köszönöm nektek!♥Remélem, hogy most sem fog bennem senki csalódni..:) A kommenteket továbbra is szívesen fogadom!;)
Ölel titeket: Csenge
Második fejezet
~Karina Makarov~
július 7., kedd
Nincs bosszantóbb érzés, mint amikor a békés, mély álmomból a telefonom idegesítő csörgése ébreszt fel. Az ismeretlen számot meglátva még paprikásabb lett a kedvem – sok, mély levegővétel után vettem csak fel a telefont, nehogy leüvöltsem a vonal túlsó végén lévő embert.
- Karina Makarov. Ki keres? – szóltam bele a telefonba.
- Szia, Ács Anita vagyok, a tánciskola igazgatója. Meg tudnád tenni, hogy idejössz? – kérdezte a nő, akivel személyesen még soha nem beszéltem. Tőle valamiért mindenki tart, pedig igazán barátságos kinézete van… Értem én, hogy ő az iskola igazgatója, de ő sem különb ember bárki másnál.
- Szia! Húsz perc és ott vagyok! – válaszoltam még félkómásan, és csak utólag esett le, milyen stílusban beszéltem az igazgatóval. Már mindegy.
Kikeltem az ágyból, és bebotorkáltam a gardróbomba, majd előkotortam egy fekete sortot és egy vörös, rojtos aljú haspólót. Beleléptem a bőrfonatokból álló szandálomba, és átballagtam a konyhába. Anya nem volt otthon, hiszen már rég a teázóban kellett lennie, apa pedig feltehetőleg éppen az új festménysorozatán dolgozik, így rákényszerültem, hogy magamnak készítsem el a teámat. Kiválasztottam egy leveles feketeteát, majd miután lefőztem és hagytam állni pár percet, áttöltöttem a termoszomba. Ilyen balfék ember is kevés van, mint én – forró tea nyáron, a harmincöt fokban.
A teámat a konyhában hagytam én pedig leültem a fésülködő asztalomhoz, és kisminkeltem magam. Nem szoktam túlzásba vinni, csak szempillaspirált, szemceruzát és rúzst használok. A mai napon egy vörös darab mellett döntöttem.
Öt perc múlva már a tánciskola ajtaján sétáltam be, és keresni kezdtem Anitát. Kapásból bementem a szemközti terembe, ahol megtaláltam őt, de legnagyobb meglepetésemre nem volt egyedül. Ott állt mellette egy fiú, akit amikor megláttam, két szó jutott eszembe: megtestesült tökéletesség.
- Sziasztok! – köszöntem hangosan, mire mindketten felém kapták a fejüket.
- Szia Karina – mosolygott rám Anita. – Beszélnünk kéne.
- Miről van szó?
- Azt szeretném kérdezni, hogy lenne-e kedved versenyszerűen táncolni – mondta nekem, én pedig teljesen ledöbbentem. Se moccanni, se megszólalni nem tudtam. Én, mint versenytáncos? Baromság.
- Sajnálom, de túlértékeltél. Közel sem vagyok olyan jó táncos, hogy versenyeken is megálljam a helyem – mondtam neki, és teljesen komolyan gondoltam.
- Ohh, hogy te mekkora marhaságokat beszélsz! – szólalt meg valaki a hátam mögött oroszul. Szájtátva fordultam meg, és ekkor megpillantottam a fiút, aki kikerült a látókörömből, amíg Anitával beszéltem.
- Mégis miért lenne marhaság? Én csak az igazat mondom! – szóltam neki vissza, talán egy kicsit több indulattal, mint ahogy azt a helyzet megkívánta.
- Láttam az év végi vizsgádról készült felvételt. Én választottalak téged magam mellé. Ehhez tartom magam! – válaszolta. A hangját egyáltalán nem emelte fel, és teljesen nyugodt maradt, mégis volt benne valami, benne, az egész emberben, amitől néma csend lett, ahogy megszólalt.
- Figyeljetek, én nem értem miről beszéltek, de úgy érzem nem az első közös versenyszámotok zenéjéről! Karina, remélem, nem szeretnéd visszautasítani az ajánlatot! – szólt bele a párbeszédünkbe Anita.
- Rendben. Legyen! – mondtam pár másodperc gondolkodás után a fiú felé fordulva, majd elé sétáltam, és a kezemet nyújtottam.
- Karina Makarov – mutatkoztam be.
- Nicolay – mondta ki ő is a nevét.
- Na, így kell ezt! – csapta össze Anita vidáman a kezeit. – Most pedig megyünk tánccipőket venni.
- Nem hoztam magammal annyi pénzt – mondtuk Nicolay-jel tökéletesen egyszerre.
- Ti ezen csak ne aggódjatok. Nem nektek kell fizetnetek – nevetett fel Anita.
- Ez esetben induljunk – szólaltam meg.
Anita ma előtt terelgetett minket, míg el nem értünk a kocsijáig. Ő beült a vezetőülésre, mi pedig hátra pattantunk be. Negyven percnyi, de egy napnak tűnő kocsikázás után, behajtottunk egy ligetbe, aminek a túlsó végén egyszintes, viszonylag nagy alapterületű épület állt. Leparkoltunk előtte, majd miután kiszálltunk, Nicolayjel leültünk egy padra, mert Anita mondta, még fel kell hívnia a tulajt, hogy idejöjjön.
- Mióta vagy Magyarországon? – kérdezte tőlem pár perc néma csend után a fiú.
- Két éve. Te?
- Ez a negyedik napom – válaszolta, én pedig akaratlanul is eltátottam a számat.
- Figyelj, ha bármiben segíthetek, csak szólj, rendben? – ajánlottam fel, és csak remélni tudtam, hogy nem fogja tolakodásnak venni.
- Köszönöm. Sokat jelent – mondta, majd a szemembe nézett. Most először nyílt lehetőségem alaposan megfigyelni az arcát. A szemei kéken csillogtak, mint a tenger. Rendezetlen hajából pár tincs a szemébe esett, ahogy beletúrt, de ha ez lehetséges, akkor ettől még szexibb, még inkább tökéletes lett. Ő is a szemeimet, az arcomat, az arcom egy részét takaró göndör hajamat nézte. Hosszan kalandozott a szeme a bongyori fekete tincseimen, a fű színét idéző zöld szememen, illetve az ajkaimon. Percek teltek el így, némán. A pillanatot Anita kiáltása szakította félbe. Felkeltünk a padról, majd bementünk utána boltba. A látvány, ami fogadott, elképesztő volt. Lapos női és férfi tánccipők, millióféle férfi versenycipő, illetve még annál is több női. Az én nemem számára a paletta nem csak színekben volt változatos, mint Nicolay-nek, hanem sarokmagasságban is. A két centistől egészen a tíz centisig terjedt a skála. A női cipők ráadásul díszítve is voltak: kövekkel, csipkével. A két nem számára összesen nagyjából nyolcszázféle cipő volt, ami egy hatalmas szám. A cipőkön kívül, az egész hely tele volt kész ruhákkal, anyagokkal, díszekkel, kontyhoz nélkülözhetetlen kellékekkel, hajzselével, hajlakkal, sminkekkel, sminkecsetekkel, műszempillákkal, harisnyákkal… Itt az ember minden olyat megtalálhat, ami egy táncosnak kellhet.
Anita a tánccipők felé invitált bennünket.
- Karina, neked egyelőre elég venni egy lapos cipőt, egy alacsonyabb sarkú tánccipőt, illetve egy magasabbat. Nicolay, neked egy lapos és egy versenytánc-cipő kell. Mindkettőtöknek feketét vegyünk, edzeni az a legjobb, a versenyre pedig úgyis be kell majd szerezni a ruhához illő színűt.
Nicolay elment a férfi részlegre, hiszen neki könnyű dolga van, nem kell millió fazon és díszítés közül választania. Anita velem maradt, hogy segítsen a döntésben.
- Bármi elképzelés? – kérdezte.
- Laposból igazából édesmindegy, a lényeg, hogy alacsonyszárú legyen. A magassarkúaknál pedig annyi a lényeg, hogy ne legyen rajtuk semmi dísz. Edzésnél úgyis csak tönkre tenném – mondtam végül.
- Hányas a méreted? – tudakolta.
- 37 – válaszoltam.
- Milyen magasak legyenek a cipők? – jött a következő kérdés, én pedig tanácstalanul néztem rá.
- Én ehhez nem értek, te döntsd el! – kértem.
- Milyen magas vagy?
- 160 centi – vágtam rá kapásból.
- És Nicolay?
- Fogalmam sincs – mondtam ismét tanácstalanul.
- Nicolay! – kiáltotta el magát, mire a fiú fél percben belül mellettünk termett, a kezében két dobozzal.
- Én készen vagyok – mondta nekünk, én pedig a cipős dobozokat néztem. 45-ös lába van. Úr Isten!
- Milyen magas vagy? – kérdezte türelmetlenül Anita.
- 180 – felelt gyorsan, mert a tanárunk túlságosan pörgött.
- Karina, akkor lesz egy 6 és egy 10 centis cipőd, rendben? – jött felém a kérdés.
- Persze – válaszoltam, hiszen, mint említettem, én ehhez nem értek.
Anita otthonosan járkált a sorok között, én pedig mentem utána Nicolay-jel együtt, de a cipős dobozokat nem vihettem, mert mindet ő akarta. Húsz perc múlva leültem egy székre a sok közül, a hosszú, falra szerelt tükörrel szemben, majd miután Nicolay lepakolta a dobozokat, megköszöntem a segítségét, és kértem Anitától egy próbazoknit. Miután megkaptam, nekiláttam a próbálásnak. Mind a tizennyolc cipőt végigpróbáltam, és mind nagyon tetszett, így igazán mindegy volt melyiket vesszük meg.
- Anita, nekem mind tetszett, teljesen mindegy melyik lesz a befutó – néztem rá.
- Nekem a laposak közül az tetszett a legjobban rajtad, amelyik olyan, mint az enyém, csak nőiben, az alacsonyabb sarkúak közül az, amelyiknek vékony volt a sarka, és a talpad alatt kellett átfűzni a pántját, a magasok közül pedig az utolsó volt a kedvencem. Igazán gyönyörű vagy benne – mondta, végig a szemembe nézve.
- Azokat vigyük – válaszoltam rögtön Anitának.
- Rendben, mondta, majd megkérte Nicolay-t, hogy keresse ki az említett darabokat.
Öt cipős dobozzal sétáltunk az üzletben, és nekem harisnyákat, hajgumikat, kontytűket, hajhálókat kerestünk, míg Nicolay-nek zoknikat. Miután minden megvolt, amit akartunk, Anita még nagy keresgélésben volt, és amikor megunta a tötyögésünket, otthagyott minket, majd pár perc múlva egy szemhéjtussal, egy tusecsettel, egy szempillaspirállal, egy vörös rúzzsal, illetve egy vörös gombolyaggal tért vissza. Az utolsó tárgyat értettem a legkevésbé az összes közül.
- Amikor rátok nézek, a vörös szín jut először eszembe. Nicolay a videók alapján pont olyan tűzzel, szenvedéllyel táncol, mint te, Karina. – Itt rám nézett. – A tűz vörös, ezért vettem neked vörös rúzst. A szemedre való dolgok csupán azért kellenek, hogy ne csak a szádon legyen smink. A vörös színű gombolyagból pár szálat össze fogok fogni és mindkettőtök csuklójára rákötni. Szeretném, ha hordanátok – mondta tovább, és itt már Nicolay szemébe nézett.
- Szerintem ez egy fantasztikus ötlet, egészen biztos vagyok benne, hogy ez az apró kapocs is közelebb fog minket hozni egymáshoz – mondta, és én nem tudtam, hogy a „közelebb fog minket hozni egymáshoz” alatt a szakmai kapcsolatunkra gondolt, vagy esetleg valami másra, valami más féle kapocsra?
- Egyetértek – bólogattam.
- Kell nektek bármi más? – kérdezte.
- Semmi – válaszoltunk egyszerre.
Miután kifizette a dolgokat, az apróbbakat egy kis szatyorba tette, míg a dobozokat két nagyba. Automatikusan nyúltam a kicsi, és az én nagy szatyromért, de Nicolay megakadályozta.
- Nem fogsz cipekedni – nézett rám keményen, én pedig nem tudtam megszólalni. Soha nem fordult még elő, hogy bármi ilyesmire ne szóltam volna vissza csípőből.
Bepakoltuk a dolgokat a csomagtartóba, majd beültünk a hátsó ülésre.
- Nincs kedved eljönni velem teázni? Egyik reggel anyukámmal beültünk egy helyre a házunktól nem messze, és nagyon hangulatos volt, illetve valami isteni teát készítettek – újságolta, de én le voltam sokkolódva. Olyan, mintha rövidzárlatot kaptam volna. Ezt mégis minek vegyem? Randira hív? De ugyan miért hívna? Biztosan nem randimeghívás volt, egyszerűen csak nem szeretne egyedül teázni. Igen. Ez a helyes magyarázat.
- Persze, elmehetünk, de csak és kizárólag akkor, ha én fizethetem a részem – szögeztem le a biztonság kedvéért, bár kétlem, hogy bármi másra készült volna.
- Oké, ezt most felejtsd el. Én fizetek – mondta, és attól, ahogy rám nézett, megint nem maradt erőm ellenkezni. Mi történik velem?
- Hova vigyelek titeket srácok? – kérdezte Anita.
- Hozzánk – vágta rá kapásból Nicolay, én pedig minden eddiginél jobban lesokkolódtam. Elmondta, hova kell menni, és útközben is folyamatosan adta az instrukciókat, míg végül leparkoltunk a házuk előtt. Megköszöntük Anitának a fuvart, majd Nicolay kiszedte a zacskókat a csomagtartóból, és becsöngetett. Egy anyukámmal körülbelül egyidős, hullámos fekete hajú nő nyitott ajtót.
- Szia, anya! Ő itt a párom, Karina – mondta az anyukájának, amitől aztán igazán betojtam. Mély levegőt vettem, és egy normális, emberi mosolyt erőltettem az arcomra.
- Karina Makarov – mutatkoztam be.
- Doroteya Fedorov – mutatkozott be ő is, majd barátságos ölelésbe vont. – Kicsi a világ, hogy a fiam pont egy orosz párt kapott maga mellé – mondta nevetve, természetesen az anyanyelvünkön.
- Választott – javította ki Nicolay Doroteyat.
- Értem. Szóval választott – mondta az anyja enyhe éllel a hangjában.
- Elmegyünk teázni, rendben? – kérdezte Nicolay.
- Persze – mosolygott rám, majd elvette Nicolaytől a csomagjainkat, és elköszönt.
Nicolay a derekamra vezette a kezét, hogy navigáljon, de nekem az egész testem libabőrös lett. Mi lesz itt, amikor táncolni fogunk?
Pár perc séta után megálltunk anyukám teázója előtt. Egy cseppet levert a víz, amikor elkezdtek megjelenni a fejemben a lehetséges végkifejletek. Úgy döntöttem intézek egy hívást, még mielőtt valami kelletlen dolog történik bent.
- Nicolay, intézek egy gyors hívást, rendben? – fordultam felé bocsánatkérőn.
- Persze – mondta, és a mosolyával rögtön megnyugtatott.
A telefon kicsöngött, majd anyu dallamos hangját hallottam meg.
- Szia Karina, miért hívsz? – kérdezte oroszul.
- Anya, ma nagyon sok minden történt, és megígérem, hogy otthon mindent elmesélek, de most annyi a lényeg, hogy fél perc múlva, amikor egy fiúval bemegyek a kávézóba, ne kezdj el kérdezősködni, persze, köszönj, de ne bombázz le a kérdéseiddel! Oké? – kérdeztem tőle franciául, ami apukám anyanyelve. Nicolay így nem érti, mit beszélek, ami jelen esetben nem is probléma.
- Rendben – mondta, majd bontotta vonalat.
- Mehetünk – néztem széles mosollyal Nicolay-re. Bólintott, majd a derekamnál fogva maga mellett terelgetett. Bent anya a pultnál állt, majd mikor meglátta, hogy bejöttünk, rám mosolygott, de nem jött oda hozzánk.
Elvettem két étlapot, majd elmentünk a teázó egy távoli kis zugába, és beültünk egymás mellé egy asztalhoz. Anya pár perc múlva odasétált hozzánk.
- Szia kislányom! – köszönt szélesen mosolyogva, majd adott két puszit az arcomra. Nicolay szemei a döbbenettől a kétszeresükre nőttek, majd gyorsan összekapta magát, és nyújtotta a kezét anyu felé.
- Katya Makarov – mutatkozott be anyukám.
- Nicolay Fedorov – tette ugyanezt Nicolay.
- Sikerült választanotok? – kérdezte.
- Még nem, de rajta vagyunk az ügyön! – nevettem fel, mire anyu bólintott, és elsétált. Pár másodperc múlva Nicolay felém fordult.
- Elfelejtetted említeni, hogy anyukád itt dolgozik – mondta enyhe szemrehányással a hangjában.
- Akkor mondom most. Itt dolgozik, és övé a hely – mondtam neki.
- Jókor szólsz – mondta cinikusan, de ezután leszakadtunk a témáról. Míg az étlapot olvasgatta, lehetőségem nyílt tanulmányozni a vonásait. Egy fiúra nem szokás azt mondani, hogy gyönyörű, de mégis ez a legtalálóbb szó a kinézetére. Az állának erőteljes vonala szigorúságot és rendezettséget sugároz, a szemében mégis ott van a báj, a lágyság, a szeretet. A haja rakoncátlanságáról szétszórtságra gyanakodhatnék, ami erős kontrasztban áll a szigorral. Ha a kinézete ennyire árnyalt és összetett, milyen lehet maga az ember?
Mivel Nicolay arcának csodálásával voltam elfoglalva, az étlapot a kezembe se vettem. Pár perc múlva, miután eldöntötte, mit fog rendelni, felém fordult.
- Mit iszol? – kérdezte.
- Mentás fekete teát – válaszoltam mosolyogva. Bólintott, majd intett anyukám felé, aki pár másodperc múlva már mellettünk állt.
- Nem is volt annyira nehéz szülés – kacagott. – Mit kértek?
- Egy mentás fekete teát és egy natúr zöldet – válaszolt Nicolay.
- Rendben, pár perc és hozom – mondta anya, majd elment.
- Ki francia a családban? – kérdezte Nicolay.
- Apukám – válaszoltam, mire bólintott. – Miért költöztetek ide?
- Apa innen való, és most kapott egy álláslehetőséget. Rögtön elvállalta – mesélte.
Anya visszatért a két bögrével, illetve a teához járó mézzel, citrommal.
- Köszönjük szépen! – mondta Nicolay anyukámnak, mire ő halványan biccentett.
- Ti anno miért döntöttetek a költözés mellett? – tudakolta.
- Apa festő, és miután Oroszország számára legszebb tájait megfestette, tovább akart állni. Először Máltára mentünk, de ott mindössze egy évet töltöttünk. A következő állomás Latin-Amerika volt. Azt a három évet utáltam a legjobban. Folyamatosan mentünk, sehol nem maradtunk négy hónapnál tovább. Azonban miután ez véget ért, ide jöttünk. – válaszoltam neki, de végig az asztalt bámultam. – Mióta eljöttünk Oroszországból, soha nem tudtam otthonomnak mondani egy helyet sem. – Nicolay a tekintetemet kereste, én pedig végre a szemébe néztem. Tökéletesen le tudtam olvasni az arcáról, hogy sajnál. Nagyot nyelt, majd halkan megszólalt.
- Itt meddig maradtok? – kérdezte, mire hatalmas gombóc kerekedett a torkomban. Rémes volt újra rádöbbenni, hogy mennyire bizonytalan az életem.
- Apa azt mondta, megpróbál majd áttérni a tájképekről valami másra. Remélem, hogy betartja. – adtam kitérő választ. Erősen rá kellett harapnom a nyelvemre, hogy ne bőgjem el magam tüstént. Nem vágytam másra, csak egy otthonra.
Pár percig még a gondolatainkba merülve iszogattuk a teánkat, majd Nicolay fizetett, majd felhúzott maga mellé, és a karjaiba vont. Be kellett vallanom, nagyon jól esett, és sikerült megnyugtatnia.
IMÁDTAM! *w* gyorsan a következő részt:3 puszi, Béla xoxo ( aka Niki )
VálaszTörlésSzia Niki:)
TörlésKöszönöm kommented, örülök, hogy elnyerte a rész a tetszésed!;)
Május 15-én jön a harmadik fejezet!:)
Ölellek♥
<3
Törlés"volt benne valami, benne, az egész emberben"....
VálaszTörlésHát, Csenge... Benned és az írásaidban is ott van az a valami, amitől az egész elbűvölővé és magávalragadóvá válik.... még a hideg is kirázott, annak ellenére, hogy már olvastam *-* ♥
Csak így tovább, puszi:
Zita
Zita..:")
TörlésAz ilyen kommentekhez szívesen hozzászokok;)
Ölellek<3