Harmadik fejezet

Sziasztok!^^

Megérkezett a harmadik fejezet is... Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, de ha nem, azt is nyugodtan mondjátok meg!:)
Jó olvasást kívánok!♥
Ölel titeket: Csenge

Harmadik fejezet

~Nicolay Fedorov~

július 7., kedd
Miután elmesélte, hogy miért van most ott, ahol, egy egészen új érzés költözött belém vele kapcsolatban. Ő már hat éve él azzal az érzéssel a lelkében, mint én, mióta ideköltöztünk – legalábbis a szavaiból és hangjából ezt vettem ki. El nem tudtam képzelni, hogy lehet egy lányban ennyi kitartás és küzdőszellem.
Komótosan kisétáltunk a teázóból, majd útra keltünk.
- Haza kísérsz? – kérdezte Karina, és rögtön el is pirult, mire én elnevettem magam.
- Esélyed sem lett volna megúszni – válaszoltam, és egyáltalán nem hazudtam, hiszen semmiképpen nem hagytam volna, hogy egyedül menjen haza. A válaszomtól megkönnyebbülten felsóhajtott, majd közelebb jött hozzám, és így sétáltunk tovább. Délután öt óra fele járhatott, de nap továbbra is úgy tűzött, mint dél tájt. A hőséget a lágyan fújó szellő tette elviselhetőbbé, ami kacéran cirógatta a bőrünket. Az öt perces utat tizenöt alatt tettük meg, mert miközben társalog az ember, nincsen kedve sietni. A buszmegállóban ücsörögve még pár percet várnunk kellet a busz érkezéséig, de én ezt egy csöppet sem bántam. Nem értettem, hogy Anita miért mondta, hogy kötélidegek kellenek ehhez a lányhoz, hiszen egyáltalán nem nehéz a természete – olyan, mint egy cirmos cica, akit ha simogatnak, hozzád bújik. Magam sem tudtam, mit akarok – vagy mit nem – Karinától, de úgy döntöttem, egyelőre nem fogok agyalni ezen.
Miután leszálltunk a buszról a tánciskola előtt, teljesen tanácstalanná váltam. Elvileg én kísérem haza, de nem tudom, merre lakik – persze, honnan is tudnám? Karina félve megfogta a kezem, majd nevetve húzni kezdett maga után. Magam sem értem miért, de talán a nyár illata, a lágy szellő, és az oldott hangulat miatt fogócskázni kezdtünk, mint két óvodás gyerek. Oda-vissza futkároztunk az utcán, hangosan nevetve, míg ki nem fáradtunk. Ezután leültünk egy almafa tövébe, és kifújtuk magunkat. Karina a vállamra hajtotta a fejét, de féltem, hogy elalszik, ezért felkeltem és magam után húztam, hogy újra útra keljünk.
- Messze laksz? – kérdeztem tőle pár perc séta után.
- Mi van, elfáradtál? – kérdezte incselkedve, mire nekem fantasztikus ötletem támadt. Nevetve felkaptam a vállamra, majd futni kezdtem vele, felfelé a hegyre, bár fogalmam sem volt, igazából merre kéne mennem. Karina végig ütlegelte a hátamat. Van erő a csajban, be kell valljam… Szinte biztos voltam benne, hogy holnapra be fog kékülni az a terület. Pár perc múlva megpillantottam egy játszóteret, így lelassítottam a lépteimet, és elindultam felé.
- Szeretsz hintázni? – kérdeztem.
- Ki az az elvetemült lény, aki nem imád?! – kérdezte nevetve, majd miután leeresztettem a talajra, futni kezdett a hinták felé.
Több mint egy órát töltöttünk hintázással, nyugodt beszélgetéssel. Nagyon tetszett ez a hely, és kifejezetten kedvemre való volt az atmoszférája. Sajnáltam, hogy igazából fogalmam sincs, merre vagyunk, mert ide bármikor szívesen visszajöttem volna.
- Karina, gyakran jársz erre? – kérdeztem felé fordítva a fejem, továbbra is lóbálva a lábamat.
- Soha nem voltam még itt – mondta teljesen természetesen.
- Nem lakhatsz tíz percnél messzebb! Hogy-hogy még nem voltál itt? – néztem rá ledöbbenve.
- Tudod, amikor az életed költözések sorozata, egy idő után már tudat alatt történik, hogy nem akarsz semmihez és senkihez kötődni az aktuális helyen. Tudod, hogy nem az otthonod, ráadásul esélye sem lesz rá, hogy azzá váljon. Akkor meg miért kínoznád magad? – nevetett fel keserűen.
- Nem azt mondtad, hogy Budapest már nem csak egy aktuális hely? – kérdeztem halkan, és magam sem tudom miért, de gombóc keletkezett a torkomban. Valamiért féltem, mit fog felelni, és nem találtam meg a fejemben a választ, hogy mégis miért.
- Védekezési mechanizmus. Már teljesen automatikusan történik. Remélem, hogy nem megyünk tovább. – erősítette meg, amit korábban mondott. Magamhoz invitáltam egy ölelésre, amit széles mosollyal az arcán fogadott. 

július 8., szerda
Reggel – vagyis inkább hajnali – nyolckor a tánctermeknél találkoztam Karinával ás Anitával.
- Jó reggelt srácok! Hogy aludtatok? Karkötőitek? – kezdeményezett Anita beszélgetést. El sem tudom képzelni, honnan veszi ez a nő a kifogyhatatlan energiáját. A párommal egyszerre emeltük fel a karkötős csuklónkat, mire a tanárunk elégedetten bólintott. – Látjátok, menni fog ez!
Kisebb bemelegítés után órákon keresztül folyamatosan táncoltunk, de valamiért sehogy nem sikerült egy hullámhosszra kerülnünk. Hiába voltunk mindketten jó helyen a zenében, úgy néztünk ki, mintha két videót összevágtak volna. Külön-külön mondhatni tökéletesek a lépések, de együtt pont olyanokká váltunk, mint akik soha nem táncoltak ezelőtt más emberrel – természetesen ez nem igaz, de ennek ellenére erősen jelen volt bennem ez az érzés. Vele minden tánc annyira más… Vele minden lépésnek annyira más üzenete van.
- Nem, nem, és nem! Mi a fene van veletek?! – Anita türelméből az idő múlásával egyre kevesebb maradt, és nagyon úgy tűnt, most fogyott el végleg. – Addig egyikőtök sem teszi ki a lábát innen, amíg nem bírtok egymásra hangolódni! Szeptember második hetében verseny, és már ma bele akartam kezdeni a koreográfiába! – ezzel kiviharzott a teremből. Hallottuk, ahogy a kulcs elfordul a zárban, de ezután néma csend telepedett a teremre.
Karina elkapta fejét, amikor szemkontaktust próbáltam vele teremteni, és a terem túlsó felébe sétált. Leült a fal mellé, és ez után csupán annyit láttam, hogy a fejét a térdei közé hajtja. Futólépésben tettem meg azt a pár métert, ami elválasztott tőle, és leültem mellé. A hátára simítottam a kezemet, mire felemelte a fejét, de nem nézett rám.
- Sajnálom Nicolay. Nem megy. Nem tudom megcsinálni. Nem vagyok táncosnak való. – az arcán nagy mennyiségben szánkáztak le a könnyek, de az én agyam teljesen kikapcsolt. Soha nem láttam még lányt sírni, és tippem sem volt, mi a francot kéne csinálnom. Mély levegőt vettem, és miközben terpeszbe ültem, megpróbáltam a lábaim közé húzni a lányt, hogy a szemébe tudjak nézni, miközben beszélek, de nem volt hajlandó hagyni, hogy megmozdítsam. Fél perc sikertelen próbálkozás után más módszerhez folyamodtam: menyasszony pózban a karjaimba vettem, így pár pillanat alatt – bár felhúzott térddel – a kinyújtott lábaim között ült.
- Karina, nézz rám! - rám emelte tekintetét, így láthattam, hogy továbbra is sír. Kitártam karjaim, és vártam, hogy megöleljen, de ő csak megrázta a fejét.
- Mit mondjak Anitának, hogy megértse, nem ide való vagyok?
- Hol van az önbizalmad?! Igenis ide való vagy! Nem véletlenül lettél a párom! Nem miattad nem tudtunk összehangolódni, hanem miattunk. Kettőnk miatt. Bele fogunk jönni, hidd el! Nem szabad az első apró akadálynál feladni! – hevesen bólogatott, bár a sírást továbbra sem sikerült abbahagynia.
Felállt a földről, majd nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon. Elfogadtam a segítséget, de ezután már esélye sem volt menekülni előlem. Egy lépéssel a háta mögött teremtem, majd megemeltem, és elkezdtem körbe-körbe forogni vele. Sikongatott, nevetett, mindeközben erősen kapaszkodott a karomba. Miután letettem, gyorsan felém fordult, és – szó szerint – a nyakamba ugrott. A meglepettségtől alig bírtam elkapni, erősen megingott az egyensúlyom.
- Mit szólnál hozzá, ha sorra megnéznénk az összes táncot zene nélkül? – vetettem fel.
- Vágjunk bele – csapta össze a tenyereit, és beállt a tükörrel szembe, engem várva.
Korábban soha nem fogtam fel, hogy valójában a „társastánc” címszó alá besorolt táncok skálája milyen széles. Minden tánc húsz percet elvett az időnkből, hiszen minden egyes rezzenését át kellett néznünk. Rájöttünk, hogy a hiba abban van, hogy a testünk nincsen összhangban. Hosszú időt szenteltünk ennek a hibának a kijavítására, de sikerrel jártunk. Négy óra múlva végeztünk, de ekkor nekem már kongott a fejem a cipőkopogástól. Karina nem gondolta, hogy a mai ilyen hosszúra fog nyúlni, így nyugodt szívvel vette fel a legmagasabb sarkú cipőjét. Az arcára pillantottam, így egészen biztos lehettem benne, hogy utólag nagyon megbánta ezt a döntését.
- Leszakad a lábam – panaszkodott hangosan. – Egyáltalán nem ilyenre terveztem a mai napot. Éhes vagyok, szomjas, és fáj minden végtagom. – folytatta a bajai sorolását.
- Felhívom Anitát, hogy végeztünk, utána elmegyünk hozzánk, és anya csinál valami finomat enni. Megegyeztünk? – Karina bólintott, én pedig az asztalhoz sétáltam, ahol a telefonomat hagytam.
- Készen vagytok végre? Azt hittem soha nem végeztek! - mondta az edzőnk morcosan, a vonal túlsó végén.
- Igen, végeztünk, és jelen pillanatban nem akarunk mást, csak pihenni, szóval kérlek, siess az ajtó kinyitásával!
Öt perc múlva hallottuk a zár kattanását, és sietve indultunk az ajtóhoz – Karina arca közben elfojtott káromkodásokról árulkodott, hiszen a kis bikfic alapból magassarkúban jött (igaz, nem olyan magasban, mint amilyenben táncolt, hiszen ez, ha jól saccolok, olyan öt centi magas lehetett), így a lábának esélye sem volt kipihennie a nap fáradalmait.
Anya szokásához híven vigyorogva nyitott nekem ajtót, és amikor meglátta, hogy Karina is velem van, (ha ez lehetséges,) még nagyobbra nőtt a mosolya.
- Sziasztok, fiatalok! Milyen volt a napotok? – invitált minket a nappaliba.
- Az eleje rémes volt, de miután be lettünk zárva a terembe, összeszedtük magunkat – válaszolt Karina.
- Ki a franc zárt be titeket? – kezdett el rögtön idegeskedni, mire felálltam Karina mellől és megfogtam anyukám vállát.
- Anita, mert nem bírtunk rendesen dolgozni. Nyugalom, mint láthatod, élünk, és jól vagyunk. – a mondat végén Karina felhorkant, így kénytelen voltam korrigálni magam. – Karina lábát feltörte a cipő, és feltételezem ő is éhes, szomjas, fáradt, de azon kívül nincs más baja. – Karina sértődötten elfordult, és keresztbe fonta a melle előtt a karjait. – Bármi más probléma?
- Miért vagy ilyen rettentően lenéző? Úgy mondtad, hogy mi bajom, mintha egy nyafogós kislány lennék. – rótta fel.
- Ez egyáltalán nem igaz. Csupán kiegészítettem a mondandómat, miután felhorkantottál… - védtem meg magam.
- Inkább hagyjuk. Nincsen kedvem veszekedni. – mondta halkan, majd egy párnát magához szorítva összekucorodott a kanapén.
Anyukám eközben elment a fürdőbe sebtapaszért, amit a mellettem bóbiskoló lány szívesen fogadott.
- Mit kértek enni? Bolognai jó lesz? – érkezett hozzánk a kérdés.
- Persze, tökéletes – mondta Karina, én pedig helyeslően bólogattam. 

július 23., csütörtök
Az ominózus terembe-bezárós edzés óta hetente hatszor edzünk, ebből egy óra nyújtás, egy óra futás, erősítés. Rendesen le vagyunk terhelve, de már majdnem készen vagyunk egy negyed órás koreográfiával a közelgő versenyre. A finálénak nagyon ütősre kell sikerednie, de nem aggódom emiatt, hiszen szívvel-lélekkel küzdünk ezért az egészért.
- Van kedved elmenni hintázni? – kérdeztem Karinától két óra kimerítő tánc után.
- Nem szeretem a költői kérdéseket – nagyon morcosnak akart tűnni, de a szeme nevetett, így nem volt miért aggódnom – tökéletesen tudtam, hogy amikor egy hinta a látóterébe kerül, olyanná válik, mint egy három éves kislány.
Elsétáltunk a korábban felfedezett játszótérhez, majd miután lepakoltuk a cuccainkat, elfoglaltuk a két ott árválkodó hintát. Imádtuk ezt a helyet, órákig képesek voltunk hintázni és beszélgetni – ilyenkor Karina tényleg megnyílt előttem, és minden ilyen alkalom után egyre jobban ismertem a lányt.
- Merre felé van a sulid? – korábban soha nem hoztuk fel ezt a témát. Egyszerűen nem akartam belegondolni, hogy mindenki magyarul fog beszélni körülöttem napi 6-7 órában…
- A boltzuhatag túlsó oldalán – Karina kiszállt a hintából, majd elém állt, és engem is felhúzott.
- Egy évvel felettem fogsz járni! – nevetett önfeledten.
- Komolyan? – nyögtem fel meglepettségemben, de rögtön utána és is a velem szemben álló lányhoz hasonlóan vigyorogni kezdtem. – Ez szuper! Akkor mégsem leszek teljesen egyedül! – sóhajtottam fel, és nem is tudtam mit kezdeni a hirtelen jött boldogsággal.
- Jártál már ott?
- Nem, és amíg nem muszáj nem is akarok. Ki ne találd, hogy menjünk oda! Elég nyűg maga az iskola gondolata is, nem akarom még látni is! – Karina teljesen ledöbbent a mélyen elutasító viselkedésemtől, és a mosoly rögtön eltűnt az arcáról. Minden apróságon képes bedurcázni, és ilyenkor semmit nem lehet vele kezdeni. Egyszerűen nem látja a dolgokat az én szemszögemből… Nem tudja, mennyire nincsen kedvem elmenni oda, ahová szeptembertől be leszek zárva egy rakat vadidegennel. 
- Hazamegyek. Szia Nicolay… - hátat fordított, és elindult lefelé a hegyen. Istenem, ilyenkor olyan, mint egy hisztis kisiskolás. Kikészít!
- Szombaton! – kiáltottam utána. Korábban soha nem hagyott még faképnél, maximum pár percig nem szólt hozzám, de utána megbékélt. Igaz, eddig soha nem reagáltam még semmire ekkora indulattal, ilyen elutasítóan. Csak remélni tudtam, hogy a közös munkára nem lesz kihatással a mai összeszólalkozásunk...

július 24., péntek
Miután Karina ott hagyott, tippem sem volt mit csináljak. Több mint egy óráig még ott hintáztam, és titkon abban reménykedtem, hogy visszajön, közli milyen bunkó voltam, és tovább beszélgetünk, mintha mi sem történt volna. A várt esemény nem következett be, anyukám pedig már hívott, hogy merre vagyok. Elmondtam neki, hogy egy játszótéren, Karina nélkül. Nem kérdezősködött tovább, csak annyit mondott, hogy lassan menjek haza. Az érkezésem után, ami olyan nyolc óra körül volt, kiültem a tetőre, és hajnali háromkor még mindig kint voltam. Eszmefuttatások százai pörögtek le a fejemben, és minél többet gondolkodtam, annál bonyolultabbnak tűnt az egész.
Túlságosan meseszerű ez az egész. Idejövök, a semmiből kapok egy fantasztikus táncpartnert, aki szintén orosz, ráadásul nagyon jól kijövünk. Nemsokára versenyünk lesz, ahol minden bizonnyal jól fogunk szerepelni. Nem lehet ennek a sok dolognak mindössze annyi szépséghibája, hogy az első edzés elején nem bírtunk összehangolódni, és Karina kissé sértődékeny. Túl tökéletes lenne minden. Ilyen nem létezik… Harc nélkül nincsen győzelem. Én pedig semmit nem tettem azért, hogy ezt a sok csodálatos dolgot kiérdemeljem. Tudom, hogy ezek múló dolgok, hiszen örökké nem létezik – minden jónak, és minden rossznak vége van valamikor. Ennek is vége lesz, bármennyire nem akarom.
Annyira kusza az egész… Bizonyos szempontból a tenyeremnél is jobban ismerem a lányt, hiszen a teste minden rezdülésére tökéletesen tudok reagálni, és az életéből szakdolgozatot tudnék írni, de amit a legfontosabb lenne tudnom, arról fogalmam sincs – nem tudom, érez-e bármit irántam. Azt sem tudom, hogy engem hozzá pontosan milyen érzelmek fűznek. A szerelem egy annyira megfoghatatlan és körülírhatatlan dolog… Az emberek dobálóznak ezzel a szóval: úgy mondják egymásnak, mintha csak azt jelentenék be, hogy esik az eső. Ez valami sokkal mélyebb, különlegesebb dolog – pont ezért ennyire meghatározhatatlan. Senki nem tudja tökéletesen körülírni, senki nem tudja megmondani, mennyi idő alatt lehet szerelembe esni, senki nem tud semmi konkrétat. Azt hiszem, ez a legszebb benne: valami, ami ennyire képlékeny, annyi jó és rossz dolgot tud okozni az embereknek… Boldogságot, fájdalmat, csalódottságot, biztonságot… A világ legellentétesebb érzéseit képes kiváltani mindenkiből ez az egyetlen dolog, amiről azt sem tudjuk, pontosan mi, hiszen mindenkinek egy kicsit más. Annyival könnyebb lenne, ha ez valami konkrét dolog lenne… Meg tudnám mondani, hogy szeretem Karinát, szerelmes vagyok belé, esetleg csak tetszik… Így viszont nem megy. Soha nem fűztek még gyengédebb szálak senkihez. Nem akarok ártani neki, de magamnak se, és nem tudom, hogy mi az a megoldás, amivel mindkettőnket meg tudom kímélni.
Az élet döntések sorozata… Mégis hogyan dönthetnék, ha a kérdést is csak keresem? Nem tudom, hogy miben kell döntenem, mert nem tudom, mi is van pontosan bennem. Azt szokták mondani, hogy ezt nem tudni kell, hanem érezni… Arról mellesleg nem beszélnek, hogy mi van, ha nem tudod beazonosítani az érzéseidet.
Hiányzik a Moszkva nyújtotta biztonság. A partneremmel ovis korunk óta ismertük egymást, soha fel sem merült, hogy esetleg érzünk valamit a másik iránt. Oroszországban soha nem kellett ilyen dolgokon túráztatnom az agyam… Soha nem is akartam szerelmes lenni, soha nem akartam barátnőt. Hiába láttam magam körül, milyen boldogok a párok, amikor együtt vannak, azt is végig kellett néznem, hogy mennyit szenvedtek a felek a szakítás után. Tudtam, hogy nekem erre nincs szükségem. Annyira stabil volt körülöttem minden… Eszem ágába sem volt elrontani. Most minden annyira ingatag. Utálom ezt a bizonytalanságot. Azok jelen pillanatban eltörpülő dolgok, hogy továbbra is csak egy-két embert ismerek, és szeptembertől 300 idegen embert kell majd elviselnem. Az már egy fokkal nagyobb gond, hogy nem tudom, mit érez Karina, de még ezt is el tudnám viselni, ha magamban biztos lennék. Soha nem voltam még ilyen helyzetben… Mindig azt hittem, az ember magát tökéletesen ismeri. Tévedtem.