Sziasztok!
Huh, nem tudom mit mondjak. Tényleg. Imádom ezt a történetet, imádlak titeket, de nem maradhatok a blogger világban. Sajnálom.
Bocsánat, amiért nem szolgálok bôvebb indokkal, de nagyon a magánéletemben kéne ahhoz túrkálni..
Köszönök nektek mindent:")
Szeretlek titeket.
Csenge
2015. július 15., szerda
2015. június 18., csütörtök
Negyedik fejezet
Sziasztok!^^
Végre vége - ilyen gondolatokkal jöttem ki az utolsó tanítási napon az iskolából.
Rögtön gőzerővel írni kezdtem, és ezt a fejezetet igazából már tegnap előtt befejeztem, de mivel tegnap koncerten voltam, már nagyon izgultam, és elfelejtettem kirakni... Sajnálom!
Rettentően le vagyok maradva, szóval be kell pörgetni a dolgokat: a következő bejegyzés 21-én várható, feltéve, hogy találok Wi-Fit. (Lengyelországban leszek éppen.)
Remélem, hogy tetszeni fog nektek a fejezet, jó olvasást kívánok mindenkinek, és csodálatos nyarat!♥
Szívesen fogadom a véleményeket! ;)
Ölel titeket: Csenge
Rögtön gőzerővel írni kezdtem, és ezt a fejezetet igazából már tegnap előtt befejeztem, de mivel tegnap koncerten voltam, már nagyon izgultam, és elfelejtettem kirakni... Sajnálom!
Rettentően le vagyok maradva, szóval be kell pörgetni a dolgokat: a következő bejegyzés 21-én várható, feltéve, hogy találok Wi-Fit. (Lengyelországban leszek éppen.)
Remélem, hogy tetszeni fog nektek a fejezet, jó olvasást kívánok mindenkinek, és csodálatos nyarat!♥
Szívesen fogadom a véleményeket! ;)
Ölel titeket: Csenge
Negyedik fejezet
~Karina Makarov~
július 23., csütörtök
Nicolay már megint paraszt volt. Komolyan ennyire nehezére esne moderálnia magát? Nem volt kedvem hazamenni, mert anyukám és a nővérem elárasztottak volna a kérdéseikkel, amikre nem akartam, és egy részükre nem is tudtam volna válaszolni.
Miután kikerültem Nicolay látóköréből, letértem az útról, majd hegymenetben gyalogoltam tovább. Alkalmam nyílt megfigyelni minden egyes apró részletét a környezetemnek. Soha nem voltam még ott korábban, de mégis a magaménak éreztem. A kismillió virág, melyeknek illata majdhogynem szédítő volt, és a vígan dalolászó kismadarak… Teljesen elvesztettem a külvilággal való kapcsolatomat, fogalmam sem volt, mennyit mentem, vagy mennyi idő telt el, mióta elváltunk Nicolayjel, azt sem tudtam, hogy hol vagyok, mert túlságosan lekötött a környezetem szépsége. Az egyetlen dolog, ami miatt megálltam, az az volt, hogy az út hirtelen lefelé kezdett menni. Úgy döntöttem, ott maradok, kerestem hát egy olyan füves részt, ahová nyugodtan letelepedhetek. Az a nyugalom és béke, ami abból a helyből áradt, leírhatatlan. Soha többé nem akartam elmenni onnan, mert tudtam, hogy nem valós, amit ott érzek, gondolok – nem igaz, hogy minden rendben van velem, és körülöttem, nem igaz, hogy a végén minden jóra fordul. Ezek az idilli gondolatok csak a hely varázsa miatt születtek meg a fejemben.
A világ legundorítóbb hangja szakította meg a gondolatmenetemet: csörögni kezdett a telefonom.
- Mit akarsz Doroteya? – kezdtem rögtön flegmáskodni a nővéremmel. Tudtam, hogy nem fogja magára venni, hiszen ismer annyira, hogy felfogja: valami rohadtul össze van kavarodva a parányi kis lelkemben, ha így beszélek vele.
- Hol vagy? Anya aggódik érted, én pedig úgy érzem, valamiről sürgősen beszélgetnünk kéne.
- Tudod, hol van az a játszótér, ahová mostanában elég sokat járok?
- Igen. Ott vagy?
- Az attól jobbra lévő utcában jöttem felfelé, míg újra lefelé nem kezdett menni az út.
- Odamegyek – Doroteya bontotta a vonalat, én pedig lélekben megpróbáltam felkészíteni magam, hogy ez egy fájdalmas beszélgetés lesz.
A hátamon fekve élveztem, ahogy a napsugarak lágyan simogatják az arcomat. Újra elszakadtam a külvilágtól, így sikerült teljesen megnyugodnom. Félig már aludtam, amikor valaki rázogatni kezdte a vállamat – megérkezett az egyetlen nővérkém. Nyögtem egyet, ezzel kifejezve a nemtetszésemet, de Doroteya nem zavartatta magát, szó szerint felrángatott a földről.
- Ébresztő! – rázogatott, mígnem leszedtem magamról a kezeit, keresztbe fontam a karjaim a mellkasom előtt, és morcosan néztem rá.
- Ne durcáskodj itt nekem! Olyan vagy, mint egy csecsemő, aki nyűgös, mert felkeltették.
- Nem vagyok durcás, csak kérek két percet, míg teljesen éber leszek! – bólintott, és keresett egy kényelmes helyet a hegyoldalban, én pedig csatlakoztam hozzá. Nyugodt, cseppet sem kínos csend telepedett ránk, de én minden másodperccel egyre idegesebb lettem.
- Mi történt Karina? – szólt halkan.
- Magam sem tudom. Túl gyorsan történt minden, és fogalmam sincs, hányadán állunk. – kétségbeesetten néztem rá, ő pedig magához húzott, amitől én rögtön megnyugodtam.
- Szóval, arról a srácról van szó, aki egyszer hazakísért, ugye?
- Igen. Nicolay a neve. – sóhajtottam.
- Vele táncolsz, igaz?
- Igaz.
- Mi történt pontosan?
- Pont ez az! Semmi konkrét. Semmi olyan, amit ne tehetett volna meg ugyanígy egy barátjával.
- Valamit mégis csinálnia kellett, amiért tetszik neked – értetlenkedett.
- Nekem nem tetszik Nicolay! – tiltakoztam hevesen, bár nem voltam teljesen biztos abban, hogy igaz, amit mondok – én sem tudtam, mit érzek pontosan.
- Karina, húgocskám, legalább nekem ne hazudj! A szemed többet mond, mint a szád, hidd el nekem!
- Ha igazad van – válaszoltam volna, de félbeszakított.
- Nincs ha. Igazam van! – a kezeimbe temettem az arcom, és fogalmam sem volt, mégis hogyan kéne reagálnom erre a kijelentésére. Rettentően zavarban voltam.
- Jobban örülnék, ha nem lenne igazad – mondtam halkan. – Nicolay nem érez semmit.
- Ő mondta?
- Nem, de tudom, hogy igazam van. Annyira egyenes ember… Elmondta volna. – Doroteya nagyot sóhajtott, és őszinte sajnálatot láttam a szemében.
- Hogyan tovább? – kérdezte.
- Nem akarok csalódni. Elég volt, amit tavaly Balázs miatt átéltem… Nem kell több fájdalom, köszönöm.
- El tudod képzelni, hogy csak szakmai legyen a kapcsolatotok?
- Nem tetszik az ötlet, de azt hiszem, ez a jó döntés. Fogalmam sincs, meg tudom-e tenni ezt vele… Magammal.
- Szerintem nem ez a jó döntés. Ha folyton csak félsz, akkor nem élsz… Hova tűnt az én bevállalós húgocskám?
- Balázs magával vitte – Doroteya felhúzott a földről, és jó erősen magához ölelt.
- Tudd, bárhogy döntesz, én támogatni foglak! - őszintén hálás voltam neki, és elhittem, amit mondott. Tudtam, hogy nem kell egyedül végigcsinálnom.
augusztus 5., szerda
Majdnem két hét telt el a (számomra) sorfordító beszélgetés óta. Vegyesek az érzelmeim a dolgok változásával kapcsolatban… Valóban csak munkakapcsolat van köztünk, és ez jó, de eszméletlenül hiányzik a sok közös baromkodás, az órákig tartó beszélgetések, és az öt perces „örihari”-k… Hiányzik minden, ami a barátságunk része volt.
Ma van a születésnapja, én pedig még mindig nem tudom, mit adjak neki, pedig délután négykor kezdődik az edzésünk, és mivel csak ott találkozunk, nincs más lehetőségem a – még nem létező – ajándéka átadására.
Berontottam Doroteya szobájába, ő pedig enyhén szólva meglepődött a hirtelen jött zajtól.
- Mit adjak Nicolaynek a születésnapjára? – kérdeztem enyhe elmebajos beütéssel a stílusomban.
- Csokit – vonta meg a vállait.
- Istenem, az annyira személytelen!
- Karina… Ez a cél, nem? – letaglózott. Nem bírtam moccanni, lélegezni, abszolút semmi jelét nem adtam annak, hogy még élek: pislogni is elfelejtettem. A cél a személytelenség. Egy pillanat alatt olyan ellenszenv keletkezett a lelkemben magammal szemben, hogy azt sem tudtam, mit csináljak. Hirtelen külső szemlélőként kezdtem el szemlélni a helyzetet, és egy undorító, szánalmas lányt láttam. Meredten bámultam magam elé, és éreztem, ahogy a hideg könnycseppek legurulnak az arcomon.
- Mi a franc van Karina?! – pillanatok alatt kellett döntenem. Én pedig úgy döntöttem, hogy végigviszem. Nem hátrálhatok meg, ha egyszer belekezdtem.
- Gyenge vagyok idegileg, de dolgozok rajta. Eljössz velem csokit venni? – nagyot sóhajtott, és ezúttal úgy döntött, rám hagyja a dolgot.
- Ha gondolod, akár indulhatunk is! – halvány mosolyt eresztett felém, mire én automatikusan lesütöttem a tekintetem. Nem tudtam mosolyogni. Én ahhoz túl rémes színész vagyok.
Három óra felé járt az idő, én pedig a hintát hajtva próbáltam lehiggadni. Egy apró hang folyamatosan azt mondogatta a fejemben, hogy „Elrontottad! Elrontottad! Elrontottad!”. Bárhogy próbáltam neki nem igazat adni, egyre inkább bekúszott az elmémbe a gondolat, hogy lehet, hogy tényleg rosszul döntöttem. Tíz-tizenöt perce ezen gondolkodtam, mikor hirtelen egy másik, sokkal hangosabb és akaratosabb hang szólalt meg a fejemben: „Eldöntötted, vidd végig! Nem lehetsz ennyire gyenge és szánalmas, hogy nem bírod végigcsinálni!”. Villámcsapásként érkezett a lelkembe, hogy ennek a hangnak van igaza. Végig kell csinálnom. A semmitől kezdtem el vadalma módjára vigyorogni, és éreztem, hogy megtelek energiával, és végtelennek tűnő akaraterővel.
Az edzéshez készülődve előjött az igazán csajos énem, szóval szoknyát vettem haspólóval, és előkotortam a legmagasabb sarkú tánccipőm, amit az ominózus terembe-bezárós eset óta nem voltam hajlandó felvenni. A gigantikus méretű Milkának kerítettem egy ajándéktasakot, és eltűnni nem akaró mosollyal az arcomon elindultam a tánciskola felé.
Anita és Nicolay halkan, bizalmasan beszélgettek, amikor beléptem a terembe.
- Sziasztok!
- Karina! Mi ez a nagy jókedv? – csodálkozott Anita.
- Átgondoltam pár dolgot.
Halálos nyugalommal sétáltam oda Nicolayhez, és úgy adtam oda neki a szatyrot, mint amikor az 5-6 éves gyerekek megajándékozzák egy rokonukat, akiről igazából azt se tudják, ki is pontosan.
- Boldog születésnapot! – nyomtam két puszit az arcára, majd hátat fordítottam neki, hogy keressek egy ülőhelyet, ahol átcserélhetem a cipőmet. Mikor visszafordultam, Nicolay továbbra is ugyanott, ugyanúgy állt.
- Anita, van rá esély, hogy ma befejezzük a táncot? – fordultam a tanáromhoz.
- Egyértelmű, hogy ma lekerekítjük a végét. Már ki is találtam, hogy pontosan mi legyen! Nicolay, elbírod Karinát, ugye?
- Persze – érkezett a válasz. – Mit találtál ki Anita?
- Arra gondoltam, hogy a végére egy levegőben forgatós rész kéne, és a koreográfia végén egy olyan póz, ahol Karina egy kicsit akrobatát játszik.
- Ennél konkrétabb terved nincsen? – kérdeztem.
- Dehogynem!
Fél óra alatt sikerült összeraknunk a maradék fél percet, és valami eszméletlenre sikeredett. Nicolay „dobált” az egyik kezéből a másikba, a végpóznál pedig ő fél térdre ereszkedett, én pedig kézenállásban spárgáztam úgy, hogy a jobb lábfejem pont a vállára érkezzen.
- Srácok, mára ennyi! Ügyesek voltatok, igazán kitettetek magatokért! – Anita pár dicsérő szóval köszönt el tőlünk, és már el is hagyta a helyiséget. Egy-két percre néma csendbe burkolózott a terem, míg mi a cipőnket váltottuk.
- Anyukám már hiányol téged, apukám pedig kíváncsi, ki is a partnerem pontosan – szólalt meg halkan a fiú. Nem volt rá jellemző ez a félénk, visszafogott hanglejtés. – Eljönnél a születésnapi vacsorámra?
- Kik lesznek ott?
- Én, anya, és apa.
- Ez a szűk család… Nincsen ott semmi keresnivalóm.
- Meghívtunk. Innentől kezdve van. – nagyot sóhajtottam, és pillanatok alatt futott át minden az agyamon, amit nem kéne tennem, és az is köztük volt, hogy nem töltök több időt Nicolay közelében, mint amennyit muszáj.
- Felhívom anyukámat, rendben?
- Persze.
Rövid beszélgetés volt, melyben anyukám azt mondta, pofátlanság és eszméletlen bunkóság visszautasítani egy ilyet, úgyhogy szedjem elő azt a mosolyomat, amivel elindultam otthonról, és mondjak igent a meghívásra.
- Megyek – mosolyogni akartam, de végül az lett belőle, hogy keskeny vonallá préseltem az ajkaimat.
Minden egyes perccel csak fokozódott az idegességem, és mire odaértünk, már azt sem tudtam, mihez kezdjek magammal. Mielőtt Nicolay megnyomta volna a csengőt, megállt, és maga felé fordított.
- Karina, fogalmam sincs, mit csináltam, amiért ilyen vagy velem, de sajnálom. Érzem, hogy mennyire irritál a jelenlétem, de ha nem hívlak, anyukámat nagyon megbántottam volna. El fogod mondani valaha, hogy miért csak a táncórákon jössz a közelembe, de akkor miért vagy mégis teljesen felszabadult? – ennek a srácnak tehetsége van olyan kérdéseket feltenni, amire ha válaszol az ember, túl sok dolgot árul el, amit nem akar.
- Egyszer biztosan elmondom, de ez nem mostanában lesz. Menjünk be! – aprót bólintott, majd megnyomta a csengőt. Az anyukája – szokás szerint – mosolygós arccal üdvözölt, majd miután bent levettem a cipőmet, egy negyvenöt év körüli, javában őszülő férfi fogadott hatalmas öleléssel.
- Szia Karina! Örülök, hogy Nicolaynek sikerült rávennie, hogy részt vegyél a vacsorán!
- Jó estét! Köszönöm a meghívást! – mondtam, és próbáltam előkaparni azt az énemet, aki nem jön zavarba, és határozottan tud viselkedni minden helyzetben.
- Karina, érezd magad otthon! Mit kérsz inni? – az anyukája hangja nyugtatón hatott rám.
- Egy pohár vizet, köszönöm! – Nicolay a derekamra vezette a kezét, amitől kirázott a hideg. Ez egyáltalán nem olyan, mint amikor táncolunk… Ott az agyam azt mondogatja, hogy azért fogja a derekad, mert ez a dolga. Itt viszont… Áh, a franc fog ezen agyalni… Úgy döntöttem könnyebben elintézem a kérdést: könnyedén elléptem mellőle, és leültem a nappaliban az egyik fotelbe. Így még esélye sem volt mellém kerülni.
- Fiatalok, meséljetek! Hogy-hogy ilyen hamar végeztetek ma? – telepedett le a kanapéra, Nicolay mellé az apja. Nicolayre néztem, ezzel jelezve, hogy ő válaszoljon.
- Befejeztük a táncot a versenyre, szóval Anita úgy döntött, elenged minket.
- Értem. Mikor is van pontosan az a verseny?
- Szeptember második hetében – Nicolay apukája bólintott, majd felém fordult.
- Karina, te abba a gimibe jársz, ahova Nicolay fog, igaz?
- Igen.
- Mondanál nekünk egy szubjektív véleményt a gimnáziumról?
- Persze. Inkább a tanításról, vagy a közösségről? – az apja Nicolayre tekintett, a fiú pedig észbe kapott, és válaszolt.
- Is-is – vonta meg a vállát.
- Nos, rendben… A tanáraink nagyon okos emberek, de csupán 1-2 van, aki a diákokkal is foglalkozik. Neked szerencséd van, mert az osztályfőnököd egy ilyen ember lesz. Ő a dráma- és tánctanár, szóval tanítani is fog. Azért merem kijelenteni, hogy jó tanár, mert mindenkiből kihozza a legjobbat. Az osztályomat is meg bírta tanítani táncolni, pedig ők aztán tényleg reménytelenek voltak. Az év harmadik óráján fel kellett olvasnom egy ismeretlen szöveget, és táncolnom kellett egy – szintén ismeretlen – számra, és utána azt mondta, hogy ő akkor engem fel is ment arra az évre.
- Nem jártál be? Ezen az éven már fogsz? – rendesen ledöbbentettem Nicolayt.
- Bejártam, mert szimpatikus volt a tanár, és a tantárgy is. Nagyon jó kapcsolatot ápolok vele, és majdnem mindenben hallgat rám. Még két tanár van, aki foglalkozik a diákokkal, de az egyik biztosan nem fog már tanítani se téged, se engem, mert a pasinak ez az utolsó éve nálunk... Nyugdíjba megy.
- Mit tanít? – kérdezte.
- Filozófiát. A harmadik tanár az egyik fizika tanár… Hatalmas arc a pasi. A fizika sosem lesz a szívem csücske, de ahogy ő előadja, tényleg érdekel. Nem biztos, hogy tanítani fog titeket, de reméljük.
- A többi tanár nem tud úgy előadni, hogy érdekes legyen? – kérdezte letörten.
- A többi tanárunkat sokkal inkább az érdekli, hogy minél több anyagot adjon le. Nem tudják a diákok neveit, mindig csak a versenyzőikét. Rettentően intelligens emberek, de nem pedagógusnak valók. – húztam keserédes mosolyra a szám.
- Értem… Mi a helyzet az emberekkel?
- Nagyon változó… Az én osztályom katasztrofális, de van 1-2 osztály, ahol mondhatni jó a közösség. Elég jellemző, hogy keverednek az évfolyamok.
- Vannak oroszok?
- Csak én. Vagyis… Így már te és én.
- Mi… – mélyen a szemembe nézett, nekem pedig emlékeztetnem kellett magamat, hogy ő a táncos párom, semmivel sem több.
- Nyilván jóval többet kell majd magyarul beszélned, mint eddig kellett… Feltéve persze, hogy nem akarsz némát játszani, ezzel kiutáltatva magadat az osztályodból. Nem mellesleg, aki nem beszél, az felelet egyesek hatalmas csokrát gyűjtheti össze… - Nicolay apukájának felcsillant a szeme, amit nem tudtam mire vélni.
- Karina, mondd csak, te milyen szinten beszéled a nyelvet? – magyarul szólt hozzám, én pedig egy apróbb döbbenet után válaszoltam, de nem váltottam vissza oroszra.
- Anyanyelvi szinten, hiszen elég régóta élek itt.
- Értem… Szerinted Nicolay miért nem szereti a magyar nyelvet?
- Nem az anyanyelve, ráadásul hosszú évekig semmi köze nem volt hozzá… Teljesen meg tudom érteni, hiszen én is mindennél jobban szeretek oroszul beszélni.
- Apukád is orosz? – érkezett a következő kérdés.
- Nem, ő francia – aprót bólintott, és éreztem, hogy valami olyat akar kérdezni, amivel meg tudja fogni Nicolayt.
- Beszéled a francia nyelvet, ugye?
- Igen, beszélem, de nem használom. Apukámmal csak nagyon ritkán beszélek franciául, hiszen otthon is az orosz nyelvet preferálom.
- Mit csinálnál, ha Franciaországba kéne költöznöd? Áttérnél az ottani nyelvre, nem?
- Nem fogok Franciaországba költözni, és nem szeretnék semmiféle költözésről beszélni… – lehalkítottam a hangom, így elért az apjához az üzenet, hogy tényleg vegye le napirendről a témát.
Nicolay anyukájának csilingelő hangja hívott minket az asztalhoz, ezzel megszakítva a kellemetlen beszélgetést. Nicolay anyukájának nagyon jó a humora, őszintén tudtam nevetni egy-egy megszólalásán. Boldogan konstatáltam, hogy minden fogást igazán finoman el tudott készíteni, viszont ennek a „gaztettnek” az lett a következménye, hogy a vacsora végére úgy éreztem, kidurranok. Este hét után úgy voltam vele, hogy lassan mennem kéne, ezért megköszöntem a vendéglátást, nyomtam két puszit a szülinapos arcára, és elindultam.
Nicolay már megint paraszt volt. Komolyan ennyire nehezére esne moderálnia magát? Nem volt kedvem hazamenni, mert anyukám és a nővérem elárasztottak volna a kérdéseikkel, amikre nem akartam, és egy részükre nem is tudtam volna válaszolni.
Miután kikerültem Nicolay látóköréből, letértem az útról, majd hegymenetben gyalogoltam tovább. Alkalmam nyílt megfigyelni minden egyes apró részletét a környezetemnek. Soha nem voltam még ott korábban, de mégis a magaménak éreztem. A kismillió virág, melyeknek illata majdhogynem szédítő volt, és a vígan dalolászó kismadarak… Teljesen elvesztettem a külvilággal való kapcsolatomat, fogalmam sem volt, mennyit mentem, vagy mennyi idő telt el, mióta elváltunk Nicolayjel, azt sem tudtam, hogy hol vagyok, mert túlságosan lekötött a környezetem szépsége. Az egyetlen dolog, ami miatt megálltam, az az volt, hogy az út hirtelen lefelé kezdett menni. Úgy döntöttem, ott maradok, kerestem hát egy olyan füves részt, ahová nyugodtan letelepedhetek. Az a nyugalom és béke, ami abból a helyből áradt, leírhatatlan. Soha többé nem akartam elmenni onnan, mert tudtam, hogy nem valós, amit ott érzek, gondolok – nem igaz, hogy minden rendben van velem, és körülöttem, nem igaz, hogy a végén minden jóra fordul. Ezek az idilli gondolatok csak a hely varázsa miatt születtek meg a fejemben.
A világ legundorítóbb hangja szakította meg a gondolatmenetemet: csörögni kezdett a telefonom.
- Mit akarsz Doroteya? – kezdtem rögtön flegmáskodni a nővéremmel. Tudtam, hogy nem fogja magára venni, hiszen ismer annyira, hogy felfogja: valami rohadtul össze van kavarodva a parányi kis lelkemben, ha így beszélek vele.
- Hol vagy? Anya aggódik érted, én pedig úgy érzem, valamiről sürgősen beszélgetnünk kéne.
- Tudod, hol van az a játszótér, ahová mostanában elég sokat járok?
- Igen. Ott vagy?
- Az attól jobbra lévő utcában jöttem felfelé, míg újra lefelé nem kezdett menni az út.
- Odamegyek – Doroteya bontotta a vonalat, én pedig lélekben megpróbáltam felkészíteni magam, hogy ez egy fájdalmas beszélgetés lesz.
A hátamon fekve élveztem, ahogy a napsugarak lágyan simogatják az arcomat. Újra elszakadtam a külvilágtól, így sikerült teljesen megnyugodnom. Félig már aludtam, amikor valaki rázogatni kezdte a vállamat – megérkezett az egyetlen nővérkém. Nyögtem egyet, ezzel kifejezve a nemtetszésemet, de Doroteya nem zavartatta magát, szó szerint felrángatott a földről.
- Ébresztő! – rázogatott, mígnem leszedtem magamról a kezeit, keresztbe fontam a karjaim a mellkasom előtt, és morcosan néztem rá.
- Ne durcáskodj itt nekem! Olyan vagy, mint egy csecsemő, aki nyűgös, mert felkeltették.
- Nem vagyok durcás, csak kérek két percet, míg teljesen éber leszek! – bólintott, és keresett egy kényelmes helyet a hegyoldalban, én pedig csatlakoztam hozzá. Nyugodt, cseppet sem kínos csend telepedett ránk, de én minden másodperccel egyre idegesebb lettem.
- Mi történt Karina? – szólt halkan.
- Magam sem tudom. Túl gyorsan történt minden, és fogalmam sincs, hányadán állunk. – kétségbeesetten néztem rá, ő pedig magához húzott, amitől én rögtön megnyugodtam.
- Szóval, arról a srácról van szó, aki egyszer hazakísért, ugye?
- Igen. Nicolay a neve. – sóhajtottam.
- Vele táncolsz, igaz?
- Igaz.
- Mi történt pontosan?
- Pont ez az! Semmi konkrét. Semmi olyan, amit ne tehetett volna meg ugyanígy egy barátjával.
- Valamit mégis csinálnia kellett, amiért tetszik neked – értetlenkedett.
- Nekem nem tetszik Nicolay! – tiltakoztam hevesen, bár nem voltam teljesen biztos abban, hogy igaz, amit mondok – én sem tudtam, mit érzek pontosan.
- Karina, húgocskám, legalább nekem ne hazudj! A szemed többet mond, mint a szád, hidd el nekem!
- Ha igazad van – válaszoltam volna, de félbeszakított.
- Nincs ha. Igazam van! – a kezeimbe temettem az arcom, és fogalmam sem volt, mégis hogyan kéne reagálnom erre a kijelentésére. Rettentően zavarban voltam.
- Jobban örülnék, ha nem lenne igazad – mondtam halkan. – Nicolay nem érez semmit.
- Ő mondta?
- Nem, de tudom, hogy igazam van. Annyira egyenes ember… Elmondta volna. – Doroteya nagyot sóhajtott, és őszinte sajnálatot láttam a szemében.
- Hogyan tovább? – kérdezte.
- Nem akarok csalódni. Elég volt, amit tavaly Balázs miatt átéltem… Nem kell több fájdalom, köszönöm.
- El tudod képzelni, hogy csak szakmai legyen a kapcsolatotok?
- Nem tetszik az ötlet, de azt hiszem, ez a jó döntés. Fogalmam sincs, meg tudom-e tenni ezt vele… Magammal.
- Szerintem nem ez a jó döntés. Ha folyton csak félsz, akkor nem élsz… Hova tűnt az én bevállalós húgocskám?
- Balázs magával vitte – Doroteya felhúzott a földről, és jó erősen magához ölelt.
- Tudd, bárhogy döntesz, én támogatni foglak! - őszintén hálás voltam neki, és elhittem, amit mondott. Tudtam, hogy nem kell egyedül végigcsinálnom.
augusztus 5., szerda
Majdnem két hét telt el a (számomra) sorfordító beszélgetés óta. Vegyesek az érzelmeim a dolgok változásával kapcsolatban… Valóban csak munkakapcsolat van köztünk, és ez jó, de eszméletlenül hiányzik a sok közös baromkodás, az órákig tartó beszélgetések, és az öt perces „örihari”-k… Hiányzik minden, ami a barátságunk része volt.
Ma van a születésnapja, én pedig még mindig nem tudom, mit adjak neki, pedig délután négykor kezdődik az edzésünk, és mivel csak ott találkozunk, nincs más lehetőségem a – még nem létező – ajándéka átadására.
Berontottam Doroteya szobájába, ő pedig enyhén szólva meglepődött a hirtelen jött zajtól.
- Mit adjak Nicolaynek a születésnapjára? – kérdeztem enyhe elmebajos beütéssel a stílusomban.
- Csokit – vonta meg a vállait.
- Istenem, az annyira személytelen!
- Karina… Ez a cél, nem? – letaglózott. Nem bírtam moccanni, lélegezni, abszolút semmi jelét nem adtam annak, hogy még élek: pislogni is elfelejtettem. A cél a személytelenség. Egy pillanat alatt olyan ellenszenv keletkezett a lelkemben magammal szemben, hogy azt sem tudtam, mit csináljak. Hirtelen külső szemlélőként kezdtem el szemlélni a helyzetet, és egy undorító, szánalmas lányt láttam. Meredten bámultam magam elé, és éreztem, ahogy a hideg könnycseppek legurulnak az arcomon.
- Mi a franc van Karina?! – pillanatok alatt kellett döntenem. Én pedig úgy döntöttem, hogy végigviszem. Nem hátrálhatok meg, ha egyszer belekezdtem.
- Gyenge vagyok idegileg, de dolgozok rajta. Eljössz velem csokit venni? – nagyot sóhajtott, és ezúttal úgy döntött, rám hagyja a dolgot.
- Ha gondolod, akár indulhatunk is! – halvány mosolyt eresztett felém, mire én automatikusan lesütöttem a tekintetem. Nem tudtam mosolyogni. Én ahhoz túl rémes színész vagyok.
Három óra felé járt az idő, én pedig a hintát hajtva próbáltam lehiggadni. Egy apró hang folyamatosan azt mondogatta a fejemben, hogy „Elrontottad! Elrontottad! Elrontottad!”. Bárhogy próbáltam neki nem igazat adni, egyre inkább bekúszott az elmémbe a gondolat, hogy lehet, hogy tényleg rosszul döntöttem. Tíz-tizenöt perce ezen gondolkodtam, mikor hirtelen egy másik, sokkal hangosabb és akaratosabb hang szólalt meg a fejemben: „Eldöntötted, vidd végig! Nem lehetsz ennyire gyenge és szánalmas, hogy nem bírod végigcsinálni!”. Villámcsapásként érkezett a lelkembe, hogy ennek a hangnak van igaza. Végig kell csinálnom. A semmitől kezdtem el vadalma módjára vigyorogni, és éreztem, hogy megtelek energiával, és végtelennek tűnő akaraterővel.
Az edzéshez készülődve előjött az igazán csajos énem, szóval szoknyát vettem haspólóval, és előkotortam a legmagasabb sarkú tánccipőm, amit az ominózus terembe-bezárós eset óta nem voltam hajlandó felvenni. A gigantikus méretű Milkának kerítettem egy ajándéktasakot, és eltűnni nem akaró mosollyal az arcomon elindultam a tánciskola felé.
Anita és Nicolay halkan, bizalmasan beszélgettek, amikor beléptem a terembe.
- Sziasztok!
- Karina! Mi ez a nagy jókedv? – csodálkozott Anita.
- Átgondoltam pár dolgot.
Halálos nyugalommal sétáltam oda Nicolayhez, és úgy adtam oda neki a szatyrot, mint amikor az 5-6 éves gyerekek megajándékozzák egy rokonukat, akiről igazából azt se tudják, ki is pontosan.
- Boldog születésnapot! – nyomtam két puszit az arcára, majd hátat fordítottam neki, hogy keressek egy ülőhelyet, ahol átcserélhetem a cipőmet. Mikor visszafordultam, Nicolay továbbra is ugyanott, ugyanúgy állt.
- Anita, van rá esély, hogy ma befejezzük a táncot? – fordultam a tanáromhoz.
- Egyértelmű, hogy ma lekerekítjük a végét. Már ki is találtam, hogy pontosan mi legyen! Nicolay, elbírod Karinát, ugye?
- Persze – érkezett a válasz. – Mit találtál ki Anita?
- Arra gondoltam, hogy a végére egy levegőben forgatós rész kéne, és a koreográfia végén egy olyan póz, ahol Karina egy kicsit akrobatát játszik.
- Ennél konkrétabb terved nincsen? – kérdeztem.
- Dehogynem!
Fél óra alatt sikerült összeraknunk a maradék fél percet, és valami eszméletlenre sikeredett. Nicolay „dobált” az egyik kezéből a másikba, a végpóznál pedig ő fél térdre ereszkedett, én pedig kézenállásban spárgáztam úgy, hogy a jobb lábfejem pont a vállára érkezzen.
- Srácok, mára ennyi! Ügyesek voltatok, igazán kitettetek magatokért! – Anita pár dicsérő szóval köszönt el tőlünk, és már el is hagyta a helyiséget. Egy-két percre néma csendbe burkolózott a terem, míg mi a cipőnket váltottuk.
- Anyukám már hiányol téged, apukám pedig kíváncsi, ki is a partnerem pontosan – szólalt meg halkan a fiú. Nem volt rá jellemző ez a félénk, visszafogott hanglejtés. – Eljönnél a születésnapi vacsorámra?
- Kik lesznek ott?
- Én, anya, és apa.
- Ez a szűk család… Nincsen ott semmi keresnivalóm.
- Meghívtunk. Innentől kezdve van. – nagyot sóhajtottam, és pillanatok alatt futott át minden az agyamon, amit nem kéne tennem, és az is köztük volt, hogy nem töltök több időt Nicolay közelében, mint amennyit muszáj.
- Felhívom anyukámat, rendben?
- Persze.
Rövid beszélgetés volt, melyben anyukám azt mondta, pofátlanság és eszméletlen bunkóság visszautasítani egy ilyet, úgyhogy szedjem elő azt a mosolyomat, amivel elindultam otthonról, és mondjak igent a meghívásra.
- Megyek – mosolyogni akartam, de végül az lett belőle, hogy keskeny vonallá préseltem az ajkaimat.
Minden egyes perccel csak fokozódott az idegességem, és mire odaértünk, már azt sem tudtam, mihez kezdjek magammal. Mielőtt Nicolay megnyomta volna a csengőt, megállt, és maga felé fordított.
- Karina, fogalmam sincs, mit csináltam, amiért ilyen vagy velem, de sajnálom. Érzem, hogy mennyire irritál a jelenlétem, de ha nem hívlak, anyukámat nagyon megbántottam volna. El fogod mondani valaha, hogy miért csak a táncórákon jössz a közelembe, de akkor miért vagy mégis teljesen felszabadult? – ennek a srácnak tehetsége van olyan kérdéseket feltenni, amire ha válaszol az ember, túl sok dolgot árul el, amit nem akar.
- Egyszer biztosan elmondom, de ez nem mostanában lesz. Menjünk be! – aprót bólintott, majd megnyomta a csengőt. Az anyukája – szokás szerint – mosolygós arccal üdvözölt, majd miután bent levettem a cipőmet, egy negyvenöt év körüli, javában őszülő férfi fogadott hatalmas öleléssel.
- Szia Karina! Örülök, hogy Nicolaynek sikerült rávennie, hogy részt vegyél a vacsorán!
- Jó estét! Köszönöm a meghívást! – mondtam, és próbáltam előkaparni azt az énemet, aki nem jön zavarba, és határozottan tud viselkedni minden helyzetben.
- Karina, érezd magad otthon! Mit kérsz inni? – az anyukája hangja nyugtatón hatott rám.
- Egy pohár vizet, köszönöm! – Nicolay a derekamra vezette a kezét, amitől kirázott a hideg. Ez egyáltalán nem olyan, mint amikor táncolunk… Ott az agyam azt mondogatja, hogy azért fogja a derekad, mert ez a dolga. Itt viszont… Áh, a franc fog ezen agyalni… Úgy döntöttem könnyebben elintézem a kérdést: könnyedén elléptem mellőle, és leültem a nappaliban az egyik fotelbe. Így még esélye sem volt mellém kerülni.
- Fiatalok, meséljetek! Hogy-hogy ilyen hamar végeztetek ma? – telepedett le a kanapéra, Nicolay mellé az apja. Nicolayre néztem, ezzel jelezve, hogy ő válaszoljon.
- Befejeztük a táncot a versenyre, szóval Anita úgy döntött, elenged minket.
- Értem. Mikor is van pontosan az a verseny?
- Szeptember második hetében – Nicolay apukája bólintott, majd felém fordult.
- Karina, te abba a gimibe jársz, ahova Nicolay fog, igaz?
- Igen.
- Mondanál nekünk egy szubjektív véleményt a gimnáziumról?
- Persze. Inkább a tanításról, vagy a közösségről? – az apja Nicolayre tekintett, a fiú pedig észbe kapott, és válaszolt.
- Is-is – vonta meg a vállát.
- Nos, rendben… A tanáraink nagyon okos emberek, de csupán 1-2 van, aki a diákokkal is foglalkozik. Neked szerencséd van, mert az osztályfőnököd egy ilyen ember lesz. Ő a dráma- és tánctanár, szóval tanítani is fog. Azért merem kijelenteni, hogy jó tanár, mert mindenkiből kihozza a legjobbat. Az osztályomat is meg bírta tanítani táncolni, pedig ők aztán tényleg reménytelenek voltak. Az év harmadik óráján fel kellett olvasnom egy ismeretlen szöveget, és táncolnom kellett egy – szintén ismeretlen – számra, és utána azt mondta, hogy ő akkor engem fel is ment arra az évre.
- Nem jártál be? Ezen az éven már fogsz? – rendesen ledöbbentettem Nicolayt.
- Bejártam, mert szimpatikus volt a tanár, és a tantárgy is. Nagyon jó kapcsolatot ápolok vele, és majdnem mindenben hallgat rám. Még két tanár van, aki foglalkozik a diákokkal, de az egyik biztosan nem fog már tanítani se téged, se engem, mert a pasinak ez az utolsó éve nálunk... Nyugdíjba megy.
- Mit tanít? – kérdezte.
- Filozófiát. A harmadik tanár az egyik fizika tanár… Hatalmas arc a pasi. A fizika sosem lesz a szívem csücske, de ahogy ő előadja, tényleg érdekel. Nem biztos, hogy tanítani fog titeket, de reméljük.
- A többi tanár nem tud úgy előadni, hogy érdekes legyen? – kérdezte letörten.
- A többi tanárunkat sokkal inkább az érdekli, hogy minél több anyagot adjon le. Nem tudják a diákok neveit, mindig csak a versenyzőikét. Rettentően intelligens emberek, de nem pedagógusnak valók. – húztam keserédes mosolyra a szám.
- Értem… Mi a helyzet az emberekkel?
- Nagyon változó… Az én osztályom katasztrofális, de van 1-2 osztály, ahol mondhatni jó a közösség. Elég jellemző, hogy keverednek az évfolyamok.
- Vannak oroszok?
- Csak én. Vagyis… Így már te és én.
- Mi… – mélyen a szemembe nézett, nekem pedig emlékeztetnem kellett magamat, hogy ő a táncos párom, semmivel sem több.
- Nyilván jóval többet kell majd magyarul beszélned, mint eddig kellett… Feltéve persze, hogy nem akarsz némát játszani, ezzel kiutáltatva magadat az osztályodból. Nem mellesleg, aki nem beszél, az felelet egyesek hatalmas csokrát gyűjtheti össze… - Nicolay apukájának felcsillant a szeme, amit nem tudtam mire vélni.
- Karina, mondd csak, te milyen szinten beszéled a nyelvet? – magyarul szólt hozzám, én pedig egy apróbb döbbenet után válaszoltam, de nem váltottam vissza oroszra.
- Anyanyelvi szinten, hiszen elég régóta élek itt.
- Értem… Szerinted Nicolay miért nem szereti a magyar nyelvet?
- Nem az anyanyelve, ráadásul hosszú évekig semmi köze nem volt hozzá… Teljesen meg tudom érteni, hiszen én is mindennél jobban szeretek oroszul beszélni.
- Apukád is orosz? – érkezett a következő kérdés.
- Nem, ő francia – aprót bólintott, és éreztem, hogy valami olyat akar kérdezni, amivel meg tudja fogni Nicolayt.
- Beszéled a francia nyelvet, ugye?
- Igen, beszélem, de nem használom. Apukámmal csak nagyon ritkán beszélek franciául, hiszen otthon is az orosz nyelvet preferálom.
- Mit csinálnál, ha Franciaországba kéne költöznöd? Áttérnél az ottani nyelvre, nem?
- Nem fogok Franciaországba költözni, és nem szeretnék semmiféle költözésről beszélni… – lehalkítottam a hangom, így elért az apjához az üzenet, hogy tényleg vegye le napirendről a témát.
Nicolay anyukájának csilingelő hangja hívott minket az asztalhoz, ezzel megszakítva a kellemetlen beszélgetést. Nicolay anyukájának nagyon jó a humora, őszintén tudtam nevetni egy-egy megszólalásán. Boldogan konstatáltam, hogy minden fogást igazán finoman el tudott készíteni, viszont ennek a „gaztettnek” az lett a következménye, hogy a vacsora végére úgy éreztem, kidurranok. Este hét után úgy voltam vele, hogy lassan mennem kéne, ezért megköszöntem a vendéglátást, nyomtam két puszit a szülinapos arcára, és elindultam.
2015. június 4., csütörtök
Helyzetjelentés
Helyzetjelentés
Sziasztok!^^
Holnap lesz három hete, hogy utoljára írtam a blogra, és ma eljutottam arra a pontra, hogy rettentően zavar, amiért így eltűntem.
Gimis vagyok, egy rettentően trehány gimis, aki egyszerűen képtelen beosztani az idejét az évvégi hajtás közepette. A tanulás a szabadidőm (=írás) rovására megy, amiért jelen pillanatban rettentően utálom az iskolát...
Ezen a héten kívül még egy van vissza, és utána szabad vagyok! A nap huszonnégy órájában írni fogok, hogy behozzam a lemaradásomat, így a részeket is gyakrabban fogjátok kapni!:)
Köszönöm a megértést, nektek is szép bizonyítványt kívánok!♥
Ölel titeket: Csenge
2015. május 15., péntek
Harmadik fejezet
Sziasztok!^^
Megérkezett a harmadik fejezet is... Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, de ha nem, azt is nyugodtan mondjátok meg!:)Jó olvasást kívánok!♥
Ölel titeket: Csenge
Harmadik fejezet
~Nicolay Fedorov~
július 7., kedd
Miután elmesélte, hogy miért van most ott, ahol, egy egészen új érzés költözött belém vele kapcsolatban. Ő már hat éve él azzal az érzéssel a lelkében, mint én, mióta ideköltöztünk – legalábbis a szavaiból és hangjából ezt vettem ki. El nem tudtam képzelni, hogy lehet egy lányban ennyi kitartás és küzdőszellem.
Komótosan kisétáltunk a teázóból, majd útra keltünk.
- Haza kísérsz? – kérdezte Karina, és rögtön el is pirult, mire én elnevettem magam.
- Esélyed sem lett volna megúszni – válaszoltam, és egyáltalán nem hazudtam, hiszen semmiképpen nem hagytam volna, hogy egyedül menjen haza. A válaszomtól megkönnyebbülten felsóhajtott, majd közelebb jött hozzám, és így sétáltunk tovább. Délután öt óra fele járhatott, de nap továbbra is úgy tűzött, mint dél tájt. A hőséget a lágyan fújó szellő tette elviselhetőbbé, ami kacéran cirógatta a bőrünket. Az öt perces utat tizenöt alatt tettük meg, mert miközben társalog az ember, nincsen kedve sietni. A buszmegállóban ücsörögve még pár percet várnunk kellet a busz érkezéséig, de én ezt egy csöppet sem bántam. Nem értettem, hogy Anita miért mondta, hogy kötélidegek kellenek ehhez a lányhoz, hiszen egyáltalán nem nehéz a természete – olyan, mint egy cirmos cica, akit ha simogatnak, hozzád bújik. Magam sem tudtam, mit akarok – vagy mit nem – Karinától, de úgy döntöttem, egyelőre nem fogok agyalni ezen.
Miután leszálltunk a buszról a tánciskola előtt, teljesen tanácstalanná váltam. Elvileg én kísérem haza, de nem tudom, merre lakik – persze, honnan is tudnám? Karina félve megfogta a kezem, majd nevetve húzni kezdett maga után. Magam sem értem miért, de talán a nyár illata, a lágy szellő, és az oldott hangulat miatt fogócskázni kezdtünk, mint két óvodás gyerek. Oda-vissza futkároztunk az utcán, hangosan nevetve, míg ki nem fáradtunk. Ezután leültünk egy almafa tövébe, és kifújtuk magunkat. Karina a vállamra hajtotta a fejét, de féltem, hogy elalszik, ezért felkeltem és magam után húztam, hogy újra útra keljünk.
- Messze laksz? – kérdeztem tőle pár perc séta után.
- Mi van, elfáradtál? – kérdezte incselkedve, mire nekem fantasztikus ötletem támadt. Nevetve felkaptam a vállamra, majd futni kezdtem vele, felfelé a hegyre, bár fogalmam sem volt, igazából merre kéne mennem. Karina végig ütlegelte a hátamat. Van erő a csajban, be kell valljam… Szinte biztos voltam benne, hogy holnapra be fog kékülni az a terület. Pár perc múlva megpillantottam egy játszóteret, így lelassítottam a lépteimet, és elindultam felé.
- Szeretsz hintázni? – kérdeztem.
- Ki az az elvetemült lény, aki nem imád?! – kérdezte nevetve, majd miután leeresztettem a talajra, futni kezdett a hinták felé.
Több mint egy órát töltöttünk hintázással, nyugodt beszélgetéssel. Nagyon tetszett ez a hely, és kifejezetten kedvemre való volt az atmoszférája. Sajnáltam, hogy igazából fogalmam sincs, merre vagyunk, mert ide bármikor szívesen visszajöttem volna.
- Karina, gyakran jársz erre? – kérdeztem felé fordítva a fejem, továbbra is lóbálva a lábamat.
- Soha nem voltam még itt – mondta teljesen természetesen.
- Nem lakhatsz tíz percnél messzebb! Hogy-hogy még nem voltál itt? – néztem rá ledöbbenve.
- Tudod, amikor az életed költözések sorozata, egy idő után már tudat alatt történik, hogy nem akarsz semmihez és senkihez kötődni az aktuális helyen. Tudod, hogy nem az otthonod, ráadásul esélye sem lesz rá, hogy azzá váljon. Akkor meg miért kínoznád magad? – nevetett fel keserűen.
- Nem azt mondtad, hogy Budapest már nem csak egy aktuális hely? – kérdeztem halkan, és magam sem tudom miért, de gombóc keletkezett a torkomban. Valamiért féltem, mit fog felelni, és nem találtam meg a fejemben a választ, hogy mégis miért.
- Védekezési mechanizmus. Már teljesen automatikusan történik. Remélem, hogy nem megyünk tovább. – erősítette meg, amit korábban mondott. Magamhoz invitáltam egy ölelésre, amit széles mosollyal az arcán fogadott.
július 7., kedd
Miután elmesélte, hogy miért van most ott, ahol, egy egészen új érzés költözött belém vele kapcsolatban. Ő már hat éve él azzal az érzéssel a lelkében, mint én, mióta ideköltöztünk – legalábbis a szavaiból és hangjából ezt vettem ki. El nem tudtam képzelni, hogy lehet egy lányban ennyi kitartás és küzdőszellem.
Komótosan kisétáltunk a teázóból, majd útra keltünk.
- Haza kísérsz? – kérdezte Karina, és rögtön el is pirult, mire én elnevettem magam.
- Esélyed sem lett volna megúszni – válaszoltam, és egyáltalán nem hazudtam, hiszen semmiképpen nem hagytam volna, hogy egyedül menjen haza. A válaszomtól megkönnyebbülten felsóhajtott, majd közelebb jött hozzám, és így sétáltunk tovább. Délután öt óra fele járhatott, de nap továbbra is úgy tűzött, mint dél tájt. A hőséget a lágyan fújó szellő tette elviselhetőbbé, ami kacéran cirógatta a bőrünket. Az öt perces utat tizenöt alatt tettük meg, mert miközben társalog az ember, nincsen kedve sietni. A buszmegállóban ücsörögve még pár percet várnunk kellet a busz érkezéséig, de én ezt egy csöppet sem bántam. Nem értettem, hogy Anita miért mondta, hogy kötélidegek kellenek ehhez a lányhoz, hiszen egyáltalán nem nehéz a természete – olyan, mint egy cirmos cica, akit ha simogatnak, hozzád bújik. Magam sem tudtam, mit akarok – vagy mit nem – Karinától, de úgy döntöttem, egyelőre nem fogok agyalni ezen.
Miután leszálltunk a buszról a tánciskola előtt, teljesen tanácstalanná váltam. Elvileg én kísérem haza, de nem tudom, merre lakik – persze, honnan is tudnám? Karina félve megfogta a kezem, majd nevetve húzni kezdett maga után. Magam sem értem miért, de talán a nyár illata, a lágy szellő, és az oldott hangulat miatt fogócskázni kezdtünk, mint két óvodás gyerek. Oda-vissza futkároztunk az utcán, hangosan nevetve, míg ki nem fáradtunk. Ezután leültünk egy almafa tövébe, és kifújtuk magunkat. Karina a vállamra hajtotta a fejét, de féltem, hogy elalszik, ezért felkeltem és magam után húztam, hogy újra útra keljünk.
- Messze laksz? – kérdeztem tőle pár perc séta után.
- Mi van, elfáradtál? – kérdezte incselkedve, mire nekem fantasztikus ötletem támadt. Nevetve felkaptam a vállamra, majd futni kezdtem vele, felfelé a hegyre, bár fogalmam sem volt, igazából merre kéne mennem. Karina végig ütlegelte a hátamat. Van erő a csajban, be kell valljam… Szinte biztos voltam benne, hogy holnapra be fog kékülni az a terület. Pár perc múlva megpillantottam egy játszóteret, így lelassítottam a lépteimet, és elindultam felé.
- Szeretsz hintázni? – kérdeztem.
- Ki az az elvetemült lény, aki nem imád?! – kérdezte nevetve, majd miután leeresztettem a talajra, futni kezdett a hinták felé.
Több mint egy órát töltöttünk hintázással, nyugodt beszélgetéssel. Nagyon tetszett ez a hely, és kifejezetten kedvemre való volt az atmoszférája. Sajnáltam, hogy igazából fogalmam sincs, merre vagyunk, mert ide bármikor szívesen visszajöttem volna.
- Karina, gyakran jársz erre? – kérdeztem felé fordítva a fejem, továbbra is lóbálva a lábamat.
- Soha nem voltam még itt – mondta teljesen természetesen.
- Nem lakhatsz tíz percnél messzebb! Hogy-hogy még nem voltál itt? – néztem rá ledöbbenve.
- Tudod, amikor az életed költözések sorozata, egy idő után már tudat alatt történik, hogy nem akarsz semmihez és senkihez kötődni az aktuális helyen. Tudod, hogy nem az otthonod, ráadásul esélye sem lesz rá, hogy azzá váljon. Akkor meg miért kínoznád magad? – nevetett fel keserűen.
- Nem azt mondtad, hogy Budapest már nem csak egy aktuális hely? – kérdeztem halkan, és magam sem tudom miért, de gombóc keletkezett a torkomban. Valamiért féltem, mit fog felelni, és nem találtam meg a fejemben a választ, hogy mégis miért.
- Védekezési mechanizmus. Már teljesen automatikusan történik. Remélem, hogy nem megyünk tovább. – erősítette meg, amit korábban mondott. Magamhoz invitáltam egy ölelésre, amit széles mosollyal az arcán fogadott.
július 8., szerda
Reggel – vagyis inkább hajnali – nyolckor a tánctermeknél találkoztam Karinával ás Anitával.
- Jó reggelt srácok! Hogy aludtatok? Karkötőitek? – kezdeményezett Anita beszélgetést. El sem tudom képzelni, honnan veszi ez a nő a kifogyhatatlan energiáját. A párommal egyszerre emeltük fel a karkötős csuklónkat, mire a tanárunk elégedetten bólintott. – Látjátok, menni fog ez!
Kisebb bemelegítés után órákon keresztül folyamatosan táncoltunk, de valamiért sehogy nem sikerült egy hullámhosszra kerülnünk. Hiába voltunk mindketten jó helyen a zenében, úgy néztünk ki, mintha két videót összevágtak volna. Külön-külön mondhatni tökéletesek a lépések, de együtt pont olyanokká váltunk, mint akik soha nem táncoltak ezelőtt más emberrel – természetesen ez nem igaz, de ennek ellenére erősen jelen volt bennem ez az érzés. Vele minden tánc annyira más… Vele minden lépésnek annyira más üzenete van.
- Nem, nem, és nem! Mi a fene van veletek?! – Anita türelméből az idő múlásával egyre kevesebb maradt, és nagyon úgy tűnt, most fogyott el végleg. – Addig egyikőtök sem teszi ki a lábát innen, amíg nem bírtok egymásra hangolódni! Szeptember második hetében verseny, és már ma bele akartam kezdeni a koreográfiába! – ezzel kiviharzott a teremből. Hallottuk, ahogy a kulcs elfordul a zárban, de ezután néma csend telepedett a teremre.
Karina elkapta fejét, amikor szemkontaktust próbáltam vele teremteni, és a terem túlsó felébe sétált. Leült a fal mellé, és ez után csupán annyit láttam, hogy a fejét a térdei közé hajtja. Futólépésben tettem meg azt a pár métert, ami elválasztott tőle, és leültem mellé. A hátára simítottam a kezemet, mire felemelte a fejét, de nem nézett rám.
- Sajnálom Nicolay. Nem megy. Nem tudom megcsinálni. Nem vagyok táncosnak való. – az arcán nagy mennyiségben szánkáztak le a könnyek, de az én agyam teljesen kikapcsolt. Soha nem láttam még lányt sírni, és tippem sem volt, mi a francot kéne csinálnom. Mély levegőt vettem, és miközben terpeszbe ültem, megpróbáltam a lábaim közé húzni a lányt, hogy a szemébe tudjak nézni, miközben beszélek, de nem volt hajlandó hagyni, hogy megmozdítsam. Fél perc sikertelen próbálkozás után más módszerhez folyamodtam: menyasszony pózban a karjaimba vettem, így pár pillanat alatt – bár felhúzott térddel – a kinyújtott lábaim között ült.
- Karina, nézz rám! - rám emelte tekintetét, így láthattam, hogy továbbra is sír. Kitártam karjaim, és vártam, hogy megöleljen, de ő csak megrázta a fejét.
- Mit mondjak Anitának, hogy megértse, nem ide való vagyok?
- Hol van az önbizalmad?! Igenis ide való vagy! Nem véletlenül lettél a párom! Nem miattad nem tudtunk összehangolódni, hanem miattunk. Kettőnk miatt. Bele fogunk jönni, hidd el! Nem szabad az első apró akadálynál feladni! – hevesen bólogatott, bár a sírást továbbra sem sikerült abbahagynia.
Felállt a földről, majd nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon. Elfogadtam a segítséget, de ezután már esélye sem volt menekülni előlem. Egy lépéssel a háta mögött teremtem, majd megemeltem, és elkezdtem körbe-körbe forogni vele. Sikongatott, nevetett, mindeközben erősen kapaszkodott a karomba. Miután letettem, gyorsan felém fordult, és – szó szerint – a nyakamba ugrott. A meglepettségtől alig bírtam elkapni, erősen megingott az egyensúlyom.
- Mit szólnál hozzá, ha sorra megnéznénk az összes táncot zene nélkül? – vetettem fel.
- Vágjunk bele – csapta össze a tenyereit, és beállt a tükörrel szembe, engem várva.
Korábban soha nem fogtam fel, hogy valójában a „társastánc” címszó alá besorolt táncok skálája milyen széles. Minden tánc húsz percet elvett az időnkből, hiszen minden egyes rezzenését át kellett néznünk. Rájöttünk, hogy a hiba abban van, hogy a testünk nincsen összhangban. Hosszú időt szenteltünk ennek a hibának a kijavítására, de sikerrel jártunk. Négy óra múlva végeztünk, de ekkor nekem már kongott a fejem a cipőkopogástól. Karina nem gondolta, hogy a mai ilyen hosszúra fog nyúlni, így nyugodt szívvel vette fel a legmagasabb sarkú cipőjét. Az arcára pillantottam, így egészen biztos lehettem benne, hogy utólag nagyon megbánta ezt a döntését.
- Leszakad a lábam – panaszkodott hangosan. – Egyáltalán nem ilyenre terveztem a mai napot. Éhes vagyok, szomjas, és fáj minden végtagom. – folytatta a bajai sorolását.
- Felhívom Anitát, hogy végeztünk, utána elmegyünk hozzánk, és anya csinál valami finomat enni. Megegyeztünk? – Karina bólintott, én pedig az asztalhoz sétáltam, ahol a telefonomat hagytam.
- Készen vagytok végre? Azt hittem soha nem végeztek! - mondta az edzőnk morcosan, a vonal túlsó végén.
- Igen, végeztünk, és jelen pillanatban nem akarunk mást, csak pihenni, szóval kérlek, siess az ajtó kinyitásával!
Öt perc múlva hallottuk a zár kattanását, és sietve indultunk az ajtóhoz – Karina arca közben elfojtott káromkodásokról árulkodott, hiszen a kis bikfic alapból magassarkúban jött (igaz, nem olyan magasban, mint amilyenben táncolt, hiszen ez, ha jól saccolok, olyan öt centi magas lehetett), így a lábának esélye sem volt kipihennie a nap fáradalmait.
Anya szokásához híven vigyorogva nyitott nekem ajtót, és amikor meglátta, hogy Karina is velem van, (ha ez lehetséges,) még nagyobbra nőtt a mosolya.
- Sziasztok, fiatalok! Milyen volt a napotok? – invitált minket a nappaliba.
- Az eleje rémes volt, de miután be lettünk zárva a terembe, összeszedtük magunkat – válaszolt Karina.
- Ki a franc zárt be titeket? – kezdett el rögtön idegeskedni, mire felálltam Karina mellől és megfogtam anyukám vállát.
- Anita, mert nem bírtunk rendesen dolgozni. Nyugalom, mint láthatod, élünk, és jól vagyunk. – a mondat végén Karina felhorkant, így kénytelen voltam korrigálni magam. – Karina lábát feltörte a cipő, és feltételezem ő is éhes, szomjas, fáradt, de azon kívül nincs más baja. – Karina sértődötten elfordult, és keresztbe fonta a melle előtt a karjait. – Bármi más probléma?
- Miért vagy ilyen rettentően lenéző? Úgy mondtad, hogy mi bajom, mintha egy nyafogós kislány lennék. – rótta fel.
- Ez egyáltalán nem igaz. Csupán kiegészítettem a mondandómat, miután felhorkantottál… - védtem meg magam.
- Inkább hagyjuk. Nincsen kedvem veszekedni. – mondta halkan, majd egy párnát magához szorítva összekucorodott a kanapén.
Anyukám eközben elment a fürdőbe sebtapaszért, amit a mellettem bóbiskoló lány szívesen fogadott.
- Mit kértek enni? Bolognai jó lesz? – érkezett hozzánk a kérdés.
- Persze, tökéletes – mondta Karina, én pedig helyeslően bólogattam.
Reggel – vagyis inkább hajnali – nyolckor a tánctermeknél találkoztam Karinával ás Anitával.
- Jó reggelt srácok! Hogy aludtatok? Karkötőitek? – kezdeményezett Anita beszélgetést. El sem tudom képzelni, honnan veszi ez a nő a kifogyhatatlan energiáját. A párommal egyszerre emeltük fel a karkötős csuklónkat, mire a tanárunk elégedetten bólintott. – Látjátok, menni fog ez!
Kisebb bemelegítés után órákon keresztül folyamatosan táncoltunk, de valamiért sehogy nem sikerült egy hullámhosszra kerülnünk. Hiába voltunk mindketten jó helyen a zenében, úgy néztünk ki, mintha két videót összevágtak volna. Külön-külön mondhatni tökéletesek a lépések, de együtt pont olyanokká váltunk, mint akik soha nem táncoltak ezelőtt más emberrel – természetesen ez nem igaz, de ennek ellenére erősen jelen volt bennem ez az érzés. Vele minden tánc annyira más… Vele minden lépésnek annyira más üzenete van.
- Nem, nem, és nem! Mi a fene van veletek?! – Anita türelméből az idő múlásával egyre kevesebb maradt, és nagyon úgy tűnt, most fogyott el végleg. – Addig egyikőtök sem teszi ki a lábát innen, amíg nem bírtok egymásra hangolódni! Szeptember második hetében verseny, és már ma bele akartam kezdeni a koreográfiába! – ezzel kiviharzott a teremből. Hallottuk, ahogy a kulcs elfordul a zárban, de ezután néma csend telepedett a teremre.
Karina elkapta fejét, amikor szemkontaktust próbáltam vele teremteni, és a terem túlsó felébe sétált. Leült a fal mellé, és ez után csupán annyit láttam, hogy a fejét a térdei közé hajtja. Futólépésben tettem meg azt a pár métert, ami elválasztott tőle, és leültem mellé. A hátára simítottam a kezemet, mire felemelte a fejét, de nem nézett rám.
- Sajnálom Nicolay. Nem megy. Nem tudom megcsinálni. Nem vagyok táncosnak való. – az arcán nagy mennyiségben szánkáztak le a könnyek, de az én agyam teljesen kikapcsolt. Soha nem láttam még lányt sírni, és tippem sem volt, mi a francot kéne csinálnom. Mély levegőt vettem, és miközben terpeszbe ültem, megpróbáltam a lábaim közé húzni a lányt, hogy a szemébe tudjak nézni, miközben beszélek, de nem volt hajlandó hagyni, hogy megmozdítsam. Fél perc sikertelen próbálkozás után más módszerhez folyamodtam: menyasszony pózban a karjaimba vettem, így pár pillanat alatt – bár felhúzott térddel – a kinyújtott lábaim között ült.
- Karina, nézz rám! - rám emelte tekintetét, így láthattam, hogy továbbra is sír. Kitártam karjaim, és vártam, hogy megöleljen, de ő csak megrázta a fejét.
- Mit mondjak Anitának, hogy megértse, nem ide való vagyok?
- Hol van az önbizalmad?! Igenis ide való vagy! Nem véletlenül lettél a párom! Nem miattad nem tudtunk összehangolódni, hanem miattunk. Kettőnk miatt. Bele fogunk jönni, hidd el! Nem szabad az első apró akadálynál feladni! – hevesen bólogatott, bár a sírást továbbra sem sikerült abbahagynia.
Felállt a földről, majd nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon. Elfogadtam a segítséget, de ezután már esélye sem volt menekülni előlem. Egy lépéssel a háta mögött teremtem, majd megemeltem, és elkezdtem körbe-körbe forogni vele. Sikongatott, nevetett, mindeközben erősen kapaszkodott a karomba. Miután letettem, gyorsan felém fordult, és – szó szerint – a nyakamba ugrott. A meglepettségtől alig bírtam elkapni, erősen megingott az egyensúlyom.
- Mit szólnál hozzá, ha sorra megnéznénk az összes táncot zene nélkül? – vetettem fel.
- Vágjunk bele – csapta össze a tenyereit, és beállt a tükörrel szembe, engem várva.
Korábban soha nem fogtam fel, hogy valójában a „társastánc” címszó alá besorolt táncok skálája milyen széles. Minden tánc húsz percet elvett az időnkből, hiszen minden egyes rezzenését át kellett néznünk. Rájöttünk, hogy a hiba abban van, hogy a testünk nincsen összhangban. Hosszú időt szenteltünk ennek a hibának a kijavítására, de sikerrel jártunk. Négy óra múlva végeztünk, de ekkor nekem már kongott a fejem a cipőkopogástól. Karina nem gondolta, hogy a mai ilyen hosszúra fog nyúlni, így nyugodt szívvel vette fel a legmagasabb sarkú cipőjét. Az arcára pillantottam, így egészen biztos lehettem benne, hogy utólag nagyon megbánta ezt a döntését.
- Leszakad a lábam – panaszkodott hangosan. – Egyáltalán nem ilyenre terveztem a mai napot. Éhes vagyok, szomjas, és fáj minden végtagom. – folytatta a bajai sorolását.
- Felhívom Anitát, hogy végeztünk, utána elmegyünk hozzánk, és anya csinál valami finomat enni. Megegyeztünk? – Karina bólintott, én pedig az asztalhoz sétáltam, ahol a telefonomat hagytam.
- Készen vagytok végre? Azt hittem soha nem végeztek! - mondta az edzőnk morcosan, a vonal túlsó végén.
- Igen, végeztünk, és jelen pillanatban nem akarunk mást, csak pihenni, szóval kérlek, siess az ajtó kinyitásával!
Öt perc múlva hallottuk a zár kattanását, és sietve indultunk az ajtóhoz – Karina arca közben elfojtott káromkodásokról árulkodott, hiszen a kis bikfic alapból magassarkúban jött (igaz, nem olyan magasban, mint amilyenben táncolt, hiszen ez, ha jól saccolok, olyan öt centi magas lehetett), így a lábának esélye sem volt kipihennie a nap fáradalmait.
Anya szokásához híven vigyorogva nyitott nekem ajtót, és amikor meglátta, hogy Karina is velem van, (ha ez lehetséges,) még nagyobbra nőtt a mosolya.
- Sziasztok, fiatalok! Milyen volt a napotok? – invitált minket a nappaliba.
- Az eleje rémes volt, de miután be lettünk zárva a terembe, összeszedtük magunkat – válaszolt Karina.
- Ki a franc zárt be titeket? – kezdett el rögtön idegeskedni, mire felálltam Karina mellől és megfogtam anyukám vállát.
- Anita, mert nem bírtunk rendesen dolgozni. Nyugalom, mint láthatod, élünk, és jól vagyunk. – a mondat végén Karina felhorkant, így kénytelen voltam korrigálni magam. – Karina lábát feltörte a cipő, és feltételezem ő is éhes, szomjas, fáradt, de azon kívül nincs más baja. – Karina sértődötten elfordult, és keresztbe fonta a melle előtt a karjait. – Bármi más probléma?
- Miért vagy ilyen rettentően lenéző? Úgy mondtad, hogy mi bajom, mintha egy nyafogós kislány lennék. – rótta fel.
- Ez egyáltalán nem igaz. Csupán kiegészítettem a mondandómat, miután felhorkantottál… - védtem meg magam.
- Inkább hagyjuk. Nincsen kedvem veszekedni. – mondta halkan, majd egy párnát magához szorítva összekucorodott a kanapén.
Anyukám eközben elment a fürdőbe sebtapaszért, amit a mellettem bóbiskoló lány szívesen fogadott.
- Mit kértek enni? Bolognai jó lesz? – érkezett hozzánk a kérdés.
- Persze, tökéletes – mondta Karina, én pedig helyeslően bólogattam.
július 23., csütörtök
Az ominózus terembe-bezárós edzés óta hetente hatszor edzünk, ebből egy óra nyújtás, egy óra futás, erősítés. Rendesen le vagyunk terhelve, de már majdnem készen vagyunk egy negyed órás koreográfiával a közelgő versenyre. A finálénak nagyon ütősre kell sikerednie, de nem aggódom emiatt, hiszen szívvel-lélekkel küzdünk ezért az egészért.
- Van kedved elmenni hintázni? – kérdeztem Karinától két óra kimerítő tánc után.
- Nem szeretem a költői kérdéseket – nagyon morcosnak akart tűnni, de a szeme nevetett, így nem volt miért aggódnom – tökéletesen tudtam, hogy amikor egy hinta a látóterébe kerül, olyanná válik, mint egy három éves kislány.
Elsétáltunk a korábban felfedezett játszótérhez, majd miután lepakoltuk a cuccainkat, elfoglaltuk a két ott árválkodó hintát. Imádtuk ezt a helyet, órákig képesek voltunk hintázni és beszélgetni – ilyenkor Karina tényleg megnyílt előttem, és minden ilyen alkalom után egyre jobban ismertem a lányt.
- Merre felé van a sulid? – korábban soha nem hoztuk fel ezt a témát. Egyszerűen nem akartam belegondolni, hogy mindenki magyarul fog beszélni körülöttem napi 6-7 órában…
- A boltzuhatag túlsó oldalán – Karina kiszállt a hintából, majd elém állt, és engem is felhúzott.
- Egy évvel felettem fogsz járni! – nevetett önfeledten.
- Komolyan? – nyögtem fel meglepettségemben, de rögtön utána és is a velem szemben álló lányhoz hasonlóan vigyorogni kezdtem. – Ez szuper! Akkor mégsem leszek teljesen egyedül! – sóhajtottam fel, és nem is tudtam mit kezdeni a hirtelen jött boldogsággal.
- Jártál már ott?
- Nem, és amíg nem muszáj nem is akarok. Ki ne találd, hogy menjünk oda! Elég nyűg maga az iskola gondolata is, nem akarom még látni is! – Karina teljesen ledöbbent a mélyen elutasító viselkedésemtől, és a mosoly rögtön eltűnt az arcáról. Minden apróságon képes bedurcázni, és ilyenkor semmit nem lehet vele kezdeni. Egyszerűen nem látja a dolgokat az én szemszögemből… Nem tudja, mennyire nincsen kedvem elmenni oda, ahová szeptembertől be leszek zárva egy rakat vadidegennel.
- Hazamegyek. Szia Nicolay… - hátat fordított, és elindult lefelé a hegyen. Istenem, ilyenkor olyan, mint egy hisztis kisiskolás. Kikészít!
- Szombaton! – kiáltottam utána. Korábban soha nem hagyott még faképnél, maximum pár percig nem szólt hozzám, de utána megbékélt. Igaz, eddig soha nem reagáltam még semmire ekkora indulattal, ilyen elutasítóan. Csak remélni tudtam, hogy a közös munkára nem lesz kihatással a mai összeszólalkozásunk...
július 24., péntek
Miután Karina ott hagyott, tippem sem volt mit csináljak. Több mint egy óráig még ott hintáztam, és titkon abban reménykedtem, hogy visszajön, közli milyen bunkó voltam, és tovább beszélgetünk, mintha mi sem történt volna. A várt esemény nem következett be, anyukám pedig már hívott, hogy merre vagyok. Elmondtam neki, hogy egy játszótéren, Karina nélkül. Nem kérdezősködött tovább, csak annyit mondott, hogy lassan menjek haza. Az érkezésem után, ami olyan nyolc óra körül volt, kiültem a tetőre, és hajnali háromkor még mindig kint voltam. Eszmefuttatások százai pörögtek le a fejemben, és minél többet gondolkodtam, annál bonyolultabbnak tűnt az egész.
Túlságosan meseszerű ez az egész. Idejövök, a semmiből kapok egy fantasztikus táncpartnert, aki szintén orosz, ráadásul nagyon jól kijövünk. Nemsokára versenyünk lesz, ahol minden bizonnyal jól fogunk szerepelni. Nem lehet ennek a sok dolognak mindössze annyi szépséghibája, hogy az első edzés elején nem bírtunk összehangolódni, és Karina kissé sértődékeny. Túl tökéletes lenne minden. Ilyen nem létezik… Harc nélkül nincsen győzelem. Én pedig semmit nem tettem azért, hogy ezt a sok csodálatos dolgot kiérdemeljem. Tudom, hogy ezek múló dolgok, hiszen örökké nem létezik – minden jónak, és minden rossznak vége van valamikor. Ennek is vége lesz, bármennyire nem akarom.
Annyira kusza az egész… Bizonyos szempontból a tenyeremnél is jobban ismerem a lányt, hiszen a teste minden rezdülésére tökéletesen tudok reagálni, és az életéből szakdolgozatot tudnék írni, de amit a legfontosabb lenne tudnom, arról fogalmam sincs – nem tudom, érez-e bármit irántam. Azt sem tudom, hogy engem hozzá pontosan milyen érzelmek fűznek. A szerelem egy annyira megfoghatatlan és körülírhatatlan dolog… Az emberek dobálóznak ezzel a szóval: úgy mondják egymásnak, mintha csak azt jelentenék be, hogy esik az eső. Ez valami sokkal mélyebb, különlegesebb dolog – pont ezért ennyire meghatározhatatlan. Senki nem tudja tökéletesen körülírni, senki nem tudja megmondani, mennyi idő alatt lehet szerelembe esni, senki nem tud semmi konkrétat. Azt hiszem, ez a legszebb benne: valami, ami ennyire képlékeny, annyi jó és rossz dolgot tud okozni az embereknek… Boldogságot, fájdalmat, csalódottságot, biztonságot… A világ legellentétesebb érzéseit képes kiváltani mindenkiből ez az egyetlen dolog, amiről azt sem tudjuk, pontosan mi, hiszen mindenkinek egy kicsit más. Annyival könnyebb lenne, ha ez valami konkrét dolog lenne… Meg tudnám mondani, hogy szeretem Karinát, szerelmes vagyok belé, esetleg csak tetszik… Így viszont nem megy. Soha nem fűztek még gyengédebb szálak senkihez. Nem akarok ártani neki, de magamnak se, és nem tudom, hogy mi az a megoldás, amivel mindkettőnket meg tudom kímélni.
Az élet döntések sorozata… Mégis hogyan dönthetnék, ha a kérdést is csak keresem? Nem tudom, hogy miben kell döntenem, mert nem tudom, mi is van pontosan bennem. Azt szokták mondani, hogy ezt nem tudni kell, hanem érezni… Arról mellesleg nem beszélnek, hogy mi van, ha nem tudod beazonosítani az érzéseidet.
Hiányzik a Moszkva nyújtotta biztonság. A partneremmel ovis korunk óta ismertük egymást, soha fel sem merült, hogy esetleg érzünk valamit a másik iránt. Oroszországban soha nem kellett ilyen dolgokon túráztatnom az agyam… Soha nem is akartam szerelmes lenni, soha nem akartam barátnőt. Hiába láttam magam körül, milyen boldogok a párok, amikor együtt vannak, azt is végig kellett néznem, hogy mennyit szenvedtek a felek a szakítás után. Tudtam, hogy nekem erre nincs szükségem. Annyira stabil volt körülöttem minden… Eszem ágába sem volt elrontani. Most minden annyira ingatag. Utálom ezt a bizonytalanságot. Azok jelen pillanatban eltörpülő dolgok, hogy továbbra is csak egy-két embert ismerek, és szeptembertől 300 idegen embert kell majd elviselnem. Az már egy fokkal nagyobb gond, hogy nem tudom, mit érez Karina, de még ezt is el tudnám viselni, ha magamban biztos lennék. Soha nem voltam még ilyen helyzetben… Mindig azt hittem, az ember magát tökéletesen ismeri. Tévedtem.
Az ominózus terembe-bezárós edzés óta hetente hatszor edzünk, ebből egy óra nyújtás, egy óra futás, erősítés. Rendesen le vagyunk terhelve, de már majdnem készen vagyunk egy negyed órás koreográfiával a közelgő versenyre. A finálénak nagyon ütősre kell sikerednie, de nem aggódom emiatt, hiszen szívvel-lélekkel küzdünk ezért az egészért.
- Van kedved elmenni hintázni? – kérdeztem Karinától két óra kimerítő tánc után.
- Nem szeretem a költői kérdéseket – nagyon morcosnak akart tűnni, de a szeme nevetett, így nem volt miért aggódnom – tökéletesen tudtam, hogy amikor egy hinta a látóterébe kerül, olyanná válik, mint egy három éves kislány.
Elsétáltunk a korábban felfedezett játszótérhez, majd miután lepakoltuk a cuccainkat, elfoglaltuk a két ott árválkodó hintát. Imádtuk ezt a helyet, órákig képesek voltunk hintázni és beszélgetni – ilyenkor Karina tényleg megnyílt előttem, és minden ilyen alkalom után egyre jobban ismertem a lányt.
- Merre felé van a sulid? – korábban soha nem hoztuk fel ezt a témát. Egyszerűen nem akartam belegondolni, hogy mindenki magyarul fog beszélni körülöttem napi 6-7 órában…
- A boltzuhatag túlsó oldalán – Karina kiszállt a hintából, majd elém állt, és engem is felhúzott.
- Egy évvel felettem fogsz járni! – nevetett önfeledten.
- Komolyan? – nyögtem fel meglepettségemben, de rögtön utána és is a velem szemben álló lányhoz hasonlóan vigyorogni kezdtem. – Ez szuper! Akkor mégsem leszek teljesen egyedül! – sóhajtottam fel, és nem is tudtam mit kezdeni a hirtelen jött boldogsággal.
- Jártál már ott?
- Nem, és amíg nem muszáj nem is akarok. Ki ne találd, hogy menjünk oda! Elég nyűg maga az iskola gondolata is, nem akarom még látni is! – Karina teljesen ledöbbent a mélyen elutasító viselkedésemtől, és a mosoly rögtön eltűnt az arcáról. Minden apróságon képes bedurcázni, és ilyenkor semmit nem lehet vele kezdeni. Egyszerűen nem látja a dolgokat az én szemszögemből… Nem tudja, mennyire nincsen kedvem elmenni oda, ahová szeptembertől be leszek zárva egy rakat vadidegennel.
- Hazamegyek. Szia Nicolay… - hátat fordított, és elindult lefelé a hegyen. Istenem, ilyenkor olyan, mint egy hisztis kisiskolás. Kikészít!
- Szombaton! – kiáltottam utána. Korábban soha nem hagyott még faképnél, maximum pár percig nem szólt hozzám, de utána megbékélt. Igaz, eddig soha nem reagáltam még semmire ekkora indulattal, ilyen elutasítóan. Csak remélni tudtam, hogy a közös munkára nem lesz kihatással a mai összeszólalkozásunk...
július 24., péntek
Miután Karina ott hagyott, tippem sem volt mit csináljak. Több mint egy óráig még ott hintáztam, és titkon abban reménykedtem, hogy visszajön, közli milyen bunkó voltam, és tovább beszélgetünk, mintha mi sem történt volna. A várt esemény nem következett be, anyukám pedig már hívott, hogy merre vagyok. Elmondtam neki, hogy egy játszótéren, Karina nélkül. Nem kérdezősködött tovább, csak annyit mondott, hogy lassan menjek haza. Az érkezésem után, ami olyan nyolc óra körül volt, kiültem a tetőre, és hajnali háromkor még mindig kint voltam. Eszmefuttatások százai pörögtek le a fejemben, és minél többet gondolkodtam, annál bonyolultabbnak tűnt az egész.
Túlságosan meseszerű ez az egész. Idejövök, a semmiből kapok egy fantasztikus táncpartnert, aki szintén orosz, ráadásul nagyon jól kijövünk. Nemsokára versenyünk lesz, ahol minden bizonnyal jól fogunk szerepelni. Nem lehet ennek a sok dolognak mindössze annyi szépséghibája, hogy az első edzés elején nem bírtunk összehangolódni, és Karina kissé sértődékeny. Túl tökéletes lenne minden. Ilyen nem létezik… Harc nélkül nincsen győzelem. Én pedig semmit nem tettem azért, hogy ezt a sok csodálatos dolgot kiérdemeljem. Tudom, hogy ezek múló dolgok, hiszen örökké nem létezik – minden jónak, és minden rossznak vége van valamikor. Ennek is vége lesz, bármennyire nem akarom.
Annyira kusza az egész… Bizonyos szempontból a tenyeremnél is jobban ismerem a lányt, hiszen a teste minden rezdülésére tökéletesen tudok reagálni, és az életéből szakdolgozatot tudnék írni, de amit a legfontosabb lenne tudnom, arról fogalmam sincs – nem tudom, érez-e bármit irántam. Azt sem tudom, hogy engem hozzá pontosan milyen érzelmek fűznek. A szerelem egy annyira megfoghatatlan és körülírhatatlan dolog… Az emberek dobálóznak ezzel a szóval: úgy mondják egymásnak, mintha csak azt jelentenék be, hogy esik az eső. Ez valami sokkal mélyebb, különlegesebb dolog – pont ezért ennyire meghatározhatatlan. Senki nem tudja tökéletesen körülírni, senki nem tudja megmondani, mennyi idő alatt lehet szerelembe esni, senki nem tud semmi konkrétat. Azt hiszem, ez a legszebb benne: valami, ami ennyire képlékeny, annyi jó és rossz dolgot tud okozni az embereknek… Boldogságot, fájdalmat, csalódottságot, biztonságot… A világ legellentétesebb érzéseit képes kiváltani mindenkiből ez az egyetlen dolog, amiről azt sem tudjuk, pontosan mi, hiszen mindenkinek egy kicsit más. Annyival könnyebb lenne, ha ez valami konkrét dolog lenne… Meg tudnám mondani, hogy szeretem Karinát, szerelmes vagyok belé, esetleg csak tetszik… Így viszont nem megy. Soha nem fűztek még gyengédebb szálak senkihez. Nem akarok ártani neki, de magamnak se, és nem tudom, hogy mi az a megoldás, amivel mindkettőnket meg tudom kímélni.
Az élet döntések sorozata… Mégis hogyan dönthetnék, ha a kérdést is csak keresem? Nem tudom, hogy miben kell döntenem, mert nem tudom, mi is van pontosan bennem. Azt szokták mondani, hogy ezt nem tudni kell, hanem érezni… Arról mellesleg nem beszélnek, hogy mi van, ha nem tudod beazonosítani az érzéseidet.
Hiányzik a Moszkva nyújtotta biztonság. A partneremmel ovis korunk óta ismertük egymást, soha fel sem merült, hogy esetleg érzünk valamit a másik iránt. Oroszországban soha nem kellett ilyen dolgokon túráztatnom az agyam… Soha nem is akartam szerelmes lenni, soha nem akartam barátnőt. Hiába láttam magam körül, milyen boldogok a párok, amikor együtt vannak, azt is végig kellett néznem, hogy mennyit szenvedtek a felek a szakítás után. Tudtam, hogy nekem erre nincs szükségem. Annyira stabil volt körülöttem minden… Eszem ágába sem volt elrontani. Most minden annyira ingatag. Utálom ezt a bizonytalanságot. Azok jelen pillanatban eltörpülő dolgok, hogy továbbra is csak egy-két embert ismerek, és szeptembertől 300 idegen embert kell majd elviselnem. Az már egy fokkal nagyobb gond, hogy nem tudom, mit érez Karina, de még ezt is el tudnám viselni, ha magamban biztos lennék. Soha nem voltam még ilyen helyzetben… Mindig azt hittem, az ember magát tökéletesen ismeri. Tévedtem.
2015. május 8., péntek
Második fejezet
Sziasztok!^^
Csupa pozitív visszajelzést kaptam, mind itt, mind Facebookon, mind személyesen... Köszönöm nektek!♥Remélem, hogy most sem fog bennem senki csalódni..:) A kommenteket továbbra is szívesen fogadom!;)
Ölel titeket: Csenge
Második fejezet
~Karina Makarov~
július 7., kedd
Nincs bosszantóbb érzés, mint amikor a békés, mély álmomból a telefonom idegesítő csörgése ébreszt fel. Az ismeretlen számot meglátva még paprikásabb lett a kedvem – sok, mély levegővétel után vettem csak fel a telefont, nehogy leüvöltsem a vonal túlsó végén lévő embert.
- Karina Makarov. Ki keres? – szóltam bele a telefonba.
- Szia, Ács Anita vagyok, a tánciskola igazgatója. Meg tudnád tenni, hogy idejössz? – kérdezte a nő, akivel személyesen még soha nem beszéltem. Tőle valamiért mindenki tart, pedig igazán barátságos kinézete van… Értem én, hogy ő az iskola igazgatója, de ő sem különb ember bárki másnál.
- Szia! Húsz perc és ott vagyok! – válaszoltam még félkómásan, és csak utólag esett le, milyen stílusban beszéltem az igazgatóval. Már mindegy.
Kikeltem az ágyból, és bebotorkáltam a gardróbomba, majd előkotortam egy fekete sortot és egy vörös, rojtos aljú haspólót. Beleléptem a bőrfonatokból álló szandálomba, és átballagtam a konyhába. Anya nem volt otthon, hiszen már rég a teázóban kellett lennie, apa pedig feltehetőleg éppen az új festménysorozatán dolgozik, így rákényszerültem, hogy magamnak készítsem el a teámat. Kiválasztottam egy leveles feketeteát, majd miután lefőztem és hagytam állni pár percet, áttöltöttem a termoszomba. Ilyen balfék ember is kevés van, mint én – forró tea nyáron, a harmincöt fokban.
A teámat a konyhában hagytam én pedig leültem a fésülködő asztalomhoz, és kisminkeltem magam. Nem szoktam túlzásba vinni, csak szempillaspirált, szemceruzát és rúzst használok. A mai napon egy vörös darab mellett döntöttem.
Öt perc múlva már a tánciskola ajtaján sétáltam be, és keresni kezdtem Anitát. Kapásból bementem a szemközti terembe, ahol megtaláltam őt, de legnagyobb meglepetésemre nem volt egyedül. Ott állt mellette egy fiú, akit amikor megláttam, két szó jutott eszembe: megtestesült tökéletesség.
- Sziasztok! – köszöntem hangosan, mire mindketten felém kapták a fejüket.
- Szia Karina – mosolygott rám Anita. – Beszélnünk kéne.
- Miről van szó?
- Azt szeretném kérdezni, hogy lenne-e kedved versenyszerűen táncolni – mondta nekem, én pedig teljesen ledöbbentem. Se moccanni, se megszólalni nem tudtam. Én, mint versenytáncos? Baromság.
- Sajnálom, de túlértékeltél. Közel sem vagyok olyan jó táncos, hogy versenyeken is megálljam a helyem – mondtam neki, és teljesen komolyan gondoltam.
- Ohh, hogy te mekkora marhaságokat beszélsz! – szólalt meg valaki a hátam mögött oroszul. Szájtátva fordultam meg, és ekkor megpillantottam a fiút, aki kikerült a látókörömből, amíg Anitával beszéltem.
- Mégis miért lenne marhaság? Én csak az igazat mondom! – szóltam neki vissza, talán egy kicsit több indulattal, mint ahogy azt a helyzet megkívánta.
- Láttam az év végi vizsgádról készült felvételt. Én választottalak téged magam mellé. Ehhez tartom magam! – válaszolta. A hangját egyáltalán nem emelte fel, és teljesen nyugodt maradt, mégis volt benne valami, benne, az egész emberben, amitől néma csend lett, ahogy megszólalt.
- Figyeljetek, én nem értem miről beszéltek, de úgy érzem nem az első közös versenyszámotok zenéjéről! Karina, remélem, nem szeretnéd visszautasítani az ajánlatot! – szólt bele a párbeszédünkbe Anita.
- Rendben. Legyen! – mondtam pár másodperc gondolkodás után a fiú felé fordulva, majd elé sétáltam, és a kezemet nyújtottam.
- Karina Makarov – mutatkoztam be.
- Nicolay – mondta ki ő is a nevét.
- Na, így kell ezt! – csapta össze Anita vidáman a kezeit. – Most pedig megyünk tánccipőket venni.
- Nem hoztam magammal annyi pénzt – mondtuk Nicolay-jel tökéletesen egyszerre.
- Ti ezen csak ne aggódjatok. Nem nektek kell fizetnetek – nevetett fel Anita.
- Ez esetben induljunk – szólaltam meg.
Anita ma előtt terelgetett minket, míg el nem értünk a kocsijáig. Ő beült a vezetőülésre, mi pedig hátra pattantunk be. Negyven percnyi, de egy napnak tűnő kocsikázás után, behajtottunk egy ligetbe, aminek a túlsó végén egyszintes, viszonylag nagy alapterületű épület állt. Leparkoltunk előtte, majd miután kiszálltunk, Nicolayjel leültünk egy padra, mert Anita mondta, még fel kell hívnia a tulajt, hogy idejöjjön.
- Mióta vagy Magyarországon? – kérdezte tőlem pár perc néma csend után a fiú.
- Két éve. Te?
- Ez a negyedik napom – válaszolta, én pedig akaratlanul is eltátottam a számat.
- Figyelj, ha bármiben segíthetek, csak szólj, rendben? – ajánlottam fel, és csak remélni tudtam, hogy nem fogja tolakodásnak venni.
- Köszönöm. Sokat jelent – mondta, majd a szemembe nézett. Most először nyílt lehetőségem alaposan megfigyelni az arcát. A szemei kéken csillogtak, mint a tenger. Rendezetlen hajából pár tincs a szemébe esett, ahogy beletúrt, de ha ez lehetséges, akkor ettől még szexibb, még inkább tökéletes lett. Ő is a szemeimet, az arcomat, az arcom egy részét takaró göndör hajamat nézte. Hosszan kalandozott a szeme a bongyori fekete tincseimen, a fű színét idéző zöld szememen, illetve az ajkaimon. Percek teltek el így, némán. A pillanatot Anita kiáltása szakította félbe. Felkeltünk a padról, majd bementünk utána boltba. A látvány, ami fogadott, elképesztő volt. Lapos női és férfi tánccipők, millióféle férfi versenycipő, illetve még annál is több női. Az én nemem számára a paletta nem csak színekben volt változatos, mint Nicolay-nek, hanem sarokmagasságban is. A két centistől egészen a tíz centisig terjedt a skála. A női cipők ráadásul díszítve is voltak: kövekkel, csipkével. A két nem számára összesen nagyjából nyolcszázféle cipő volt, ami egy hatalmas szám. A cipőkön kívül, az egész hely tele volt kész ruhákkal, anyagokkal, díszekkel, kontyhoz nélkülözhetetlen kellékekkel, hajzselével, hajlakkal, sminkekkel, sminkecsetekkel, műszempillákkal, harisnyákkal… Itt az ember minden olyat megtalálhat, ami egy táncosnak kellhet.
Anita a tánccipők felé invitált bennünket.
- Karina, neked egyelőre elég venni egy lapos cipőt, egy alacsonyabb sarkú tánccipőt, illetve egy magasabbat. Nicolay, neked egy lapos és egy versenytánc-cipő kell. Mindkettőtöknek feketét vegyünk, edzeni az a legjobb, a versenyre pedig úgyis be kell majd szerezni a ruhához illő színűt.
Nicolay elment a férfi részlegre, hiszen neki könnyű dolga van, nem kell millió fazon és díszítés közül választania. Anita velem maradt, hogy segítsen a döntésben.
- Bármi elképzelés? – kérdezte.
- Laposból igazából édesmindegy, a lényeg, hogy alacsonyszárú legyen. A magassarkúaknál pedig annyi a lényeg, hogy ne legyen rajtuk semmi dísz. Edzésnél úgyis csak tönkre tenném – mondtam végül.
- Hányas a méreted? – tudakolta.
- 37 – válaszoltam.
- Milyen magasak legyenek a cipők? – jött a következő kérdés, én pedig tanácstalanul néztem rá.
- Én ehhez nem értek, te döntsd el! – kértem.
- Milyen magas vagy?
- 160 centi – vágtam rá kapásból.
- És Nicolay?
- Fogalmam sincs – mondtam ismét tanácstalanul.
- Nicolay! – kiáltotta el magát, mire a fiú fél percben belül mellettünk termett, a kezében két dobozzal.
- Én készen vagyok – mondta nekünk, én pedig a cipős dobozokat néztem. 45-ös lába van. Úr Isten!
- Milyen magas vagy? – kérdezte türelmetlenül Anita.
- 180 – felelt gyorsan, mert a tanárunk túlságosan pörgött.
- Karina, akkor lesz egy 6 és egy 10 centis cipőd, rendben? – jött felém a kérdés.
- Persze – válaszoltam, hiszen, mint említettem, én ehhez nem értek.
Anita otthonosan járkált a sorok között, én pedig mentem utána Nicolay-jel együtt, de a cipős dobozokat nem vihettem, mert mindet ő akarta. Húsz perc múlva leültem egy székre a sok közül, a hosszú, falra szerelt tükörrel szemben, majd miután Nicolay lepakolta a dobozokat, megköszöntem a segítségét, és kértem Anitától egy próbazoknit. Miután megkaptam, nekiláttam a próbálásnak. Mind a tizennyolc cipőt végigpróbáltam, és mind nagyon tetszett, így igazán mindegy volt melyiket vesszük meg.
- Anita, nekem mind tetszett, teljesen mindegy melyik lesz a befutó – néztem rá.
- Nekem a laposak közül az tetszett a legjobban rajtad, amelyik olyan, mint az enyém, csak nőiben, az alacsonyabb sarkúak közül az, amelyiknek vékony volt a sarka, és a talpad alatt kellett átfűzni a pántját, a magasok közül pedig az utolsó volt a kedvencem. Igazán gyönyörű vagy benne – mondta, végig a szemembe nézve.
- Azokat vigyük – válaszoltam rögtön Anitának.
- Rendben, mondta, majd megkérte Nicolay-t, hogy keresse ki az említett darabokat.
Öt cipős dobozzal sétáltunk az üzletben, és nekem harisnyákat, hajgumikat, kontytűket, hajhálókat kerestünk, míg Nicolay-nek zoknikat. Miután minden megvolt, amit akartunk, Anita még nagy keresgélésben volt, és amikor megunta a tötyögésünket, otthagyott minket, majd pár perc múlva egy szemhéjtussal, egy tusecsettel, egy szempillaspirállal, egy vörös rúzzsal, illetve egy vörös gombolyaggal tért vissza. Az utolsó tárgyat értettem a legkevésbé az összes közül.
- Amikor rátok nézek, a vörös szín jut először eszembe. Nicolay a videók alapján pont olyan tűzzel, szenvedéllyel táncol, mint te, Karina. – Itt rám nézett. – A tűz vörös, ezért vettem neked vörös rúzst. A szemedre való dolgok csupán azért kellenek, hogy ne csak a szádon legyen smink. A vörös színű gombolyagból pár szálat össze fogok fogni és mindkettőtök csuklójára rákötni. Szeretném, ha hordanátok – mondta tovább, és itt már Nicolay szemébe nézett.
- Szerintem ez egy fantasztikus ötlet, egészen biztos vagyok benne, hogy ez az apró kapocs is közelebb fog minket hozni egymáshoz – mondta, és én nem tudtam, hogy a „közelebb fog minket hozni egymáshoz” alatt a szakmai kapcsolatunkra gondolt, vagy esetleg valami másra, valami más féle kapocsra?
- Egyetértek – bólogattam.
- Kell nektek bármi más? – kérdezte.
- Semmi – válaszoltunk egyszerre.
Miután kifizette a dolgokat, az apróbbakat egy kis szatyorba tette, míg a dobozokat két nagyba. Automatikusan nyúltam a kicsi, és az én nagy szatyromért, de Nicolay megakadályozta.
- Nem fogsz cipekedni – nézett rám keményen, én pedig nem tudtam megszólalni. Soha nem fordult még elő, hogy bármi ilyesmire ne szóltam volna vissza csípőből.
Bepakoltuk a dolgokat a csomagtartóba, majd beültünk a hátsó ülésre.
- Nincs kedved eljönni velem teázni? Egyik reggel anyukámmal beültünk egy helyre a házunktól nem messze, és nagyon hangulatos volt, illetve valami isteni teát készítettek – újságolta, de én le voltam sokkolódva. Olyan, mintha rövidzárlatot kaptam volna. Ezt mégis minek vegyem? Randira hív? De ugyan miért hívna? Biztosan nem randimeghívás volt, egyszerűen csak nem szeretne egyedül teázni. Igen. Ez a helyes magyarázat.
- Persze, elmehetünk, de csak és kizárólag akkor, ha én fizethetem a részem – szögeztem le a biztonság kedvéért, bár kétlem, hogy bármi másra készült volna.
- Oké, ezt most felejtsd el. Én fizetek – mondta, és attól, ahogy rám nézett, megint nem maradt erőm ellenkezni. Mi történik velem?
- Hova vigyelek titeket srácok? – kérdezte Anita.
- Hozzánk – vágta rá kapásból Nicolay, én pedig minden eddiginél jobban lesokkolódtam. Elmondta, hova kell menni, és útközben is folyamatosan adta az instrukciókat, míg végül leparkoltunk a házuk előtt. Megköszöntük Anitának a fuvart, majd Nicolay kiszedte a zacskókat a csomagtartóból, és becsöngetett. Egy anyukámmal körülbelül egyidős, hullámos fekete hajú nő nyitott ajtót.
- Szia, anya! Ő itt a párom, Karina – mondta az anyukájának, amitől aztán igazán betojtam. Mély levegőt vettem, és egy normális, emberi mosolyt erőltettem az arcomra.
- Karina Makarov – mutatkoztam be.
- Doroteya Fedorov – mutatkozott be ő is, majd barátságos ölelésbe vont. – Kicsi a világ, hogy a fiam pont egy orosz párt kapott maga mellé – mondta nevetve, természetesen az anyanyelvünkön.
- Választott – javította ki Nicolay Doroteyat.
- Értem. Szóval választott – mondta az anyja enyhe éllel a hangjában.
- Elmegyünk teázni, rendben? – kérdezte Nicolay.
- Persze – mosolygott rám, majd elvette Nicolaytől a csomagjainkat, és elköszönt.
Nicolay a derekamra vezette a kezét, hogy navigáljon, de nekem az egész testem libabőrös lett. Mi lesz itt, amikor táncolni fogunk?
Pár perc séta után megálltunk anyukám teázója előtt. Egy cseppet levert a víz, amikor elkezdtek megjelenni a fejemben a lehetséges végkifejletek. Úgy döntöttem intézek egy hívást, még mielőtt valami kelletlen dolog történik bent.
- Nicolay, intézek egy gyors hívást, rendben? – fordultam felé bocsánatkérőn.
- Persze – mondta, és a mosolyával rögtön megnyugtatott.
A telefon kicsöngött, majd anyu dallamos hangját hallottam meg.
- Szia Karina, miért hívsz? – kérdezte oroszul.
- Anya, ma nagyon sok minden történt, és megígérem, hogy otthon mindent elmesélek, de most annyi a lényeg, hogy fél perc múlva, amikor egy fiúval bemegyek a kávézóba, ne kezdj el kérdezősködni, persze, köszönj, de ne bombázz le a kérdéseiddel! Oké? – kérdeztem tőle franciául, ami apukám anyanyelve. Nicolay így nem érti, mit beszélek, ami jelen esetben nem is probléma.
- Rendben – mondta, majd bontotta vonalat.
- Mehetünk – néztem széles mosollyal Nicolay-re. Bólintott, majd a derekamnál fogva maga mellett terelgetett. Bent anya a pultnál állt, majd mikor meglátta, hogy bejöttünk, rám mosolygott, de nem jött oda hozzánk.
Elvettem két étlapot, majd elmentünk a teázó egy távoli kis zugába, és beültünk egymás mellé egy asztalhoz. Anya pár perc múlva odasétált hozzánk.
- Szia kislányom! – köszönt szélesen mosolyogva, majd adott két puszit az arcomra. Nicolay szemei a döbbenettől a kétszeresükre nőttek, majd gyorsan összekapta magát, és nyújtotta a kezét anyu felé.
- Katya Makarov – mutatkozott be anyukám.
- Nicolay Fedorov – tette ugyanezt Nicolay.
- Sikerült választanotok? – kérdezte.
- Még nem, de rajta vagyunk az ügyön! – nevettem fel, mire anyu bólintott, és elsétált. Pár másodperc múlva Nicolay felém fordult.
- Elfelejtetted említeni, hogy anyukád itt dolgozik – mondta enyhe szemrehányással a hangjában.
- Akkor mondom most. Itt dolgozik, és övé a hely – mondtam neki.
- Jókor szólsz – mondta cinikusan, de ezután leszakadtunk a témáról. Míg az étlapot olvasgatta, lehetőségem nyílt tanulmányozni a vonásait. Egy fiúra nem szokás azt mondani, hogy gyönyörű, de mégis ez a legtalálóbb szó a kinézetére. Az állának erőteljes vonala szigorúságot és rendezettséget sugároz, a szemében mégis ott van a báj, a lágyság, a szeretet. A haja rakoncátlanságáról szétszórtságra gyanakodhatnék, ami erős kontrasztban áll a szigorral. Ha a kinézete ennyire árnyalt és összetett, milyen lehet maga az ember?
Mivel Nicolay arcának csodálásával voltam elfoglalva, az étlapot a kezembe se vettem. Pár perc múlva, miután eldöntötte, mit fog rendelni, felém fordult.
- Mit iszol? – kérdezte.
- Mentás fekete teát – válaszoltam mosolyogva. Bólintott, majd intett anyukám felé, aki pár másodperc múlva már mellettünk állt.
- Nem is volt annyira nehéz szülés – kacagott. – Mit kértek?
- Egy mentás fekete teát és egy natúr zöldet – válaszolt Nicolay.
- Rendben, pár perc és hozom – mondta anya, majd elment.
- Ki francia a családban? – kérdezte Nicolay.
- Apukám – válaszoltam, mire bólintott. – Miért költöztetek ide?
- Apa innen való, és most kapott egy álláslehetőséget. Rögtön elvállalta – mesélte.
Anya visszatért a két bögrével, illetve a teához járó mézzel, citrommal.
- Köszönjük szépen! – mondta Nicolay anyukámnak, mire ő halványan biccentett.
- Ti anno miért döntöttetek a költözés mellett? – tudakolta.
- Apa festő, és miután Oroszország számára legszebb tájait megfestette, tovább akart állni. Először Máltára mentünk, de ott mindössze egy évet töltöttünk. A következő állomás Latin-Amerika volt. Azt a három évet utáltam a legjobban. Folyamatosan mentünk, sehol nem maradtunk négy hónapnál tovább. Azonban miután ez véget ért, ide jöttünk. – válaszoltam neki, de végig az asztalt bámultam. – Mióta eljöttünk Oroszországból, soha nem tudtam otthonomnak mondani egy helyet sem. – Nicolay a tekintetemet kereste, én pedig végre a szemébe néztem. Tökéletesen le tudtam olvasni az arcáról, hogy sajnál. Nagyot nyelt, majd halkan megszólalt.
- Itt meddig maradtok? – kérdezte, mire hatalmas gombóc kerekedett a torkomban. Rémes volt újra rádöbbenni, hogy mennyire bizonytalan az életem.
- Apa azt mondta, megpróbál majd áttérni a tájképekről valami másra. Remélem, hogy betartja. – adtam kitérő választ. Erősen rá kellett harapnom a nyelvemre, hogy ne bőgjem el magam tüstént. Nem vágytam másra, csak egy otthonra.
Pár percig még a gondolatainkba merülve iszogattuk a teánkat, majd Nicolay fizetett, majd felhúzott maga mellé, és a karjaiba vont. Be kellett vallanom, nagyon jól esett, és sikerült megnyugtatnia.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)