Első fejezet

Sziasztok!^^

Elhoztam nektek az én kis történetem első fejezetét!:)
Soha nem foglalkoztam még komolyan írással, remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket a művem!
Szükségem lenne a véleményetekre, ha jó, ha rossz - egy író így tud a leghatékonyabban fejlődni! Várom a kommentjeiteket!:)
U.i.: Meg szeretném köszönni az öt csodálatos feliratkozómnak, hogy bizalmat szavazott nekem!♥
Ölel titeket: Csenge

Első fejezet

~Nicolay Fedorov~

július 5., vasárnap

A költözés, főleg messzire, egy utálatos dolog. Ott kell hagynod az iskolád, a barátaid, a sportban elért sikereid… Mindent. Mindezt miért? Azért, hogy új életet kezdj 1600 km-rel arrébb. Arra persze senki nem gondolt, hogy én nem akartam új életet. Imádtam mindent, ami Moszkvában volt. Egy lépésre voltam attól, hogy megnyerjem az országos táncversenyt. Egy hónap híján tizenöt évet húztam le abban az országban, abban a városban. Apámnak felajánlottak egy áthelyezést a szülővárosába, és ő persze rögtön elvállalta. Magyarország kicsi, Budapest pedig még kisebb. Beszéltem a nyelvet, de mégis idegennek éreztem magam. Nem szerettem itt lenni. Ennek ellenére mindössze két hónapom volt megszokni az ittlétet. Tudtam, hogy két hónap múlva már annak a giminek a padjait fogom koptatni, aminek a közelébe sem mentem még korábban, ennek ellenére fel voltam véve. Persze. Egyértelmű. Apám orosz üzletember. Ha akarták volna, se tudták volna kiküszöbölni a felvételem.
Ez volt a harmadik napom ebben a városban. Ha azt mondom, elveszettnek éreztem magam, azzal nem lehet eléggé kifejezni azt az űrt, ami bennem volt. Semmit és senkit nem ismertem itt.
Itt még csak reggel 7 óra volt. Otthon már 9. Ilyenkor szokott kezdődni az edzésem. – jutott eszembe. Keserű íz telepedett a számba, és újra szembesültem vele, hogy itt újra kell építenem mindent, ha az itteniek között is profi táncosnak akarok számítani.
- Nicolay! – jött be apám a nappaliba – Nem akarsz ma bemenni a városba? – kérdezte magyarul. Döbbent arccal néztem rá, és nem értettem, miért nem oroszul beszél velem.
- Szeretnéd, hogy bemenjek? – kérdeztem tőle magyarul. Annyira idegennek éreztem minden egyes kiejtett hangot… Nem akartam itt lenni. Haza akartam menni.
- Igen, szeretném.
Ezzel ezt a kérdést elintéztük.
Lassan odavánszorogtam a bőröndömhöz, majd miután felhajtottam a tetejét, egy újabb probléma bukkant fel. 2 ing, 2 nadrág, 2 pár zokni, 2 alsó. Ennyi tiszta ruhám maradt. Már értem, anya miért mondta, hogy lassan elmehetnék vásárolni. A ruhatáram korábban sem volt változatos, kb. 10-20 egyszerű, fekete farmer, illetve különböző színű ingek. Most a bőröndömben a szokásosnál is kisebb a választék. Végül magamra kaptam egy fehér alsót, zoknit, egy (meglepő módon) fekete nadrágot, és egy kék inget. Negyed nyolc van. Nyitva van ilyenkor bármilyen bolt?
Kiléptem a nappaliból, majd azzal az elhatározással indultam el, hogy bemegyek a szobámba. A gondolat jó volt, de halványlila gőzöm sem volt, hol lehet a szobám.
- Anya! – üvöltöttem tiszta torokból, természetesen oroszul. Fél perc múlva anyám ébenfekete haja tűnt fel az ajtóban, majd a szemei kitágultak, amikor meglátta a bőröndöm a nappali közepén.
- Tegnap azt mondtad, beviszed a szobádba. Miért nem csináltad meg? – kérdezte erősen hadarva.
- Anya, be se mentem a szobámba. Itt aludtam. Nem tűnt fel, hogy mióta itt vagyunk, semmi értelmeset nem csináltam? – kérdeztem őszinte döbbenettel a hangomban. Anya mindig észreveszi, ha bajom van, bármilyen apró problémáról is van szó. Az hogy nem tűnt fel neki, hogy 2 éjszakát is a nappaliban töltöttem?
- Dehogynem tűnt fel… Csupán eszembe se volt szólni. Ugyanazt érzem rajtad, mint amit én érzek… Hogy nem akarsz itt lenni. Ezt viszont most el kell fogadnunk. Apád anno miattam jött ki Oroszországba.
- Megmutatod a szobám? – kérdeztem egy félperces csendet követően.
- Gyere! – biccentett a lépcső irányába – Hozd a bőröndöd!
Engedelmesen megfogtam a pihekönnyű tárgyat, és elindultam felfelé a csigalépcsőn, szorosan követve az anyukámat. A lépcsők elfogytak, és egyetlen ajtót láttam, körülbelül másfél méterre a lépcsőtől.
- Tetőtér? – kérdeztem.
- Tetőtér.
Benyitottam a szobá(m)ba, majd a bőröndöt a fal mellé támasztottam. Csíkos, kék-fekete fal, fekete takaróval lefedett franciaágy, hatalmas íróasztal. Lehetetlennek tűnt, hogy én ezt a szobát be tudjam lakni.
- Ott – mutatott anyám a tetőre néző kis ablakra – ki tudsz mászni a tetőre. Nem kényszer, csak mondom.
- Bejönnél ma velem a városba? Vásárolni kéne – néztem rá. Szerintem látta rajtam, hogy a vásárlás gondolatától is kiráz a hideg, így rögtön bólintott.
- 20 perc – mondta határozottan, majd otthagyott.
Odasétáltam a falhoz rögzített létrához, majd pár lépcsőfok múlva már elértem az először kissé túlméretezettnek tűnő ablak kilincsét, majd miután kinyitottam, kimásztam rajta. A háztető nem volt túl meredek, kényelmesen arrébb tudtam ülni anélkül, hogy halálfélelmem legyen. Előre nézve a Dunát, illetve Budát pillantottam meg. Sétálva olyan 5-6 perc lehet a Duna-part. Hátrafordulva egy szó jutott eszembe: Belváros. Messziről látszó épületek, a korán kelő autósok dudálása… Moszkvához képest ez semmi. Visszafordultam a budai oldal felé. Enyhén meredek dombon szétszórtan házak állnak. Télen, amikor mindent betemet a hó, az ott lakó emberek hogy jutnak le? Egyáltalán mi a jó abban, ha minden egyes nap fel kell sétálnod a lejtőn, hogy hazajuss? Vajon mind az otthonuknak érzik azt a helyet, vagy ott is van valaki, aki számára nem ez az ország az otthon? Aki minden pillanatban hazavágyik?
Pár perc múlva meghallottam anyukám hangját, ahogy a nevemet kiabálja.
- Megyek! – üvöltöttem, miközben már befelé másztam a szobámba.
- Indulhatunk? – kérdezte vidáman, mosolyogva, élettel tele. Amikor ránéztem, csupán egy gondolat volt a fejemben. Tényleg szerethetsz valakit annyira, hogy miatta otthonodnak érezz egy számodra idegen helyet? Erősen kétlem. Az sokkal ésszerűbb magyarázat, hogy anyukám egy erős nő, aki nem hagyja, hogy bárki is lássa, hogy neki is fáj.
- Persze! – válaszoltam halvány mosollyal az arcomon, és követtem őt, ki a szobámból, a házból, be a városba.    
- Még nincsen nyitva semmi! – konstatálta anyukám csalódottan, és megállt a viszonylag széles sétálóutca közepén.
- Mi lenne, ha ennénk valamit ameddig kinyitnak a boltok? – vetettem fel.
Anyukám bólintott az ötletemre, és máris elkezdte körbekémlelni a terepet, hogy merre találunk valami jó helyet, ahová beülhetnék. Pár másodperc múlva a háta mögé pillantva kiszemelt egy helyet, és ahogy megfordult a szoknyája meglibbent, ő pedig automatikusan visszasimította. Soha nem értettem, miért vannak benne ilyen gátlások öltözködés terén. Nagyon visszafogottan, elegánsan, de mégis csinosan öltözködik. Azonban amikor szó lenne egy rövidebb szoknyáról, esetleg egy magas sarkúról, hirtelen nagyon elutasítóvá válik. A szoknyája most is a vádlija közepéig ér, mégis megijedt, amikor a gyors mozdulata miatt meglibbent az anyag.
- Nézd, ott van az a sarki kis teázó, mi lenne ha beülnénk oda? – kérdezte lágy mosollyal az arcán.
- Nekem tökéletes! – emeltem fel a kezeim amolyan „nekem nyolc” stílusban.
Beléptünk a melegséget sugárzó faajtón, és máris megcsapta az orromat az a tipikus teaillat.
- Mit kérsz? – kérdeztem anyámtól, hiszen egyértelmű volt, hogy nem ő fog rendelni. Ha nem muszáj nem használja a magyar nyelvet.
- Szerintem inkább kérj egy étlapot, üljünk le egy asztalhoz, és akkor nyugodtan, bármi sietség nélkül el tudjuk dönteni mit, kérünk enni illetve inni - bólintottam, majd odamentem a pultban álló, anyámmal körülbelül egyidős nőhöz.
- Jó reggelt! – köszönt mosolyogva, legnagyobb megdöbbenésemre oroszul – Hány étlapot adhatok?
- Kettőt kérnék, köszönöm! – viszonoztam a mosolyát, és elvettem a kezéből a két ital –, és étlapot.
A döbbenetem akkorra sem tudott teljesen elmúlni, mire leültem anyámmal szemben az asztalhoz.
- Ő is orosz – közöltem egyszerűen. Anyám csak halvány félmosolyra húzta a száját.
- Ez esetben mégis én fogok rendelni – mondta válaszul, majd rám kacsintott.
Öt percig néma csend honolt az asztalnál, mert mindketten az étlap orosz részét tanulmányoztuk.
- Én egy gyömbér teát és egy sonkás tósztot kérek – emeltem fel a fejem, és mondtam anyámnak, ezzel megtörve a csendet.
- Rendben, akkor hívom a pincérnőt – mondta halványan bólintva. – Legyen szíves! – szólt oda, mire a nő máris megjelent az asztalunk mellet. Sugárzott belőle az empátia és a pozitivitás.
- Sikerült választani? – fordult felénk vidáman, és előhúzott egy jegyzettömböt meg egy tollat a zsebéből.
- Igen, sikerült – viszonozta a mosolyt anyám, majd leadta a rendelésünket.
Miután nyugodt tempóban megreggeliztünk, és megittuk a teánkat, pont elmúlt kilenc óra, így belevetettük magunkat a boltok rengetegébe.
- Mivel kezdjünk? Fehérnemű? – kérdezte, bár szerintem inkább kijelentésnek szánta, hiszen rögtön el is indult az első fehérneműbolt felé.
Bementünk a fekete keretes, üvegbetétes ajtón, én pedig szemezni kezdtem egy fotellel, ahová pár pillanat gondolkodás után le is ültem, ezzel anyámra hagyva a vásárlást. Nagyjából tizenöt perc telt el, mire végzett a válogatással. Ezután a kasszához ment, és fizetett.
Este hétre értünk haza, mire én úgy éreztem, már a fülemen is a cipők és a ruhák jönnek ki. Egész nap csak cipekedtem és várakoztam, anyám pedig mindig talált még valamit, amit – az ő szavaival élve -, egyszerűen vétek lett volna ott hagyni a boltban.
Fáradtan és álmosan baktattam fel a szobámba, miután pedig felértem, elpakoltam a mai nap szerzeményeit. Semmihez nem volt kedvem, csak aludni, ezért ledőltem az ágyra, és fél perc múlva már az álmok országában jártam.

 július 7., kedd
- Nicolay! – rázogatta anyám a vállamat. – Kelj fel! Tegnap azt mondtad ma akarsz bemenni a tánciskolába.
- Ébren vagyok – nyöszörögtem már-már felismerhetetlenségig torzult, rekedt hangon.
- Elvigyelek, vagy már megbarátkoztál az új telefonoddal? – kérdezte nevetve, mire én morcosan néztem rá. Tegnap apám hazahozta az új iPhone-om, de mivel eddig csak Blackberrym volt, nem éppen tudtam kezelni.
- Eljutok egyedül is, köszönöm – mondtam neki, majd kikászálódtam, az ágyamból, és lebotorkáltam a konyhába.
- Mit kérsz enni? – kérdezte anyám a pult túlsó feléről, a hűtő előtt állva.
- Csinálsz nekem grecskát? – kérdeztem pár pillanat gondolkodás után.
- Igen, pár perc. Főzöl addig két kávét?
- Persze – bólintottam.
Anya a tűzhelynél tevékenykedett, én pedig kerestem két csészét, majd lefőztem a kávékat.
- Mivel kéred? – kérdeztem félvállról, miután kikapcsoltam a kávéfőzőt.
- Édesítőszerrel – fordult felém egy pillanatra, de utána vissza is tért a reggeli elkészítéséhez.
Raktam a kávéjába 2 adag édesítőszert, míg az enyémet üresen hagytam.
Pár perc múlva már a bárszékeken ültünk, reggeliztünk, kávét ittunk.
- Nálad van az igazolás a kinti edzőidtől? – fordult felém pár perc hallgatás után.
- Igen, minden rendben van rajta, még egyesületi pecsétet is kaptam rá – fordultam mosolyogva felé.
Fél óra múlva már a buszmegálló felé baktattam, ami elméletileg elvisz a tánciskolához. Örültem, hogy találtam buszjáratot, ami közvetlenül odamegy, különben baktathattam volna fel hegyre – hiszen mint kiderült az úti célom éppen azon a területen van, amit pár napja a tetőről nézegettem.
Miután leszálltam a buszról, besétáltam a képről már ismert épületbe, ahol balra az öltözők voltak, felfelé a kiírás szerint egy konditerem és irodák, előre és jobbra pedig tánctermek. Beléptem az ajtóval szemközti terembe, majd odasétáltam a hangfalaknál ácsorgó, szőke hajú, harmincas éveiben járó nőhöz.
- Jó napot kívánok, Nicolay Fedorov vagyok – mutatkoztam be, miközben kezet fogtunk.
- Szia, Ács Anita vagyok, a hely igazgatója és tulaja! Te vagy az orosz táncos, igaz? – kérdezte mosolyogva, minden előítélet nélkül a hangjában.
- Igen, én lennék az – válaszoltam. – Elméletileg az edzőm körülbelül egy hónapja kérelmezte, hogy felvegyenek a tánciskolába az ott elért eredményeim alapján.
- Igen, ez valóban megtörtént! Van nálad bármi papír, amivel bizonyítani tudod, hogy igazolt versenyző voltál kint? – kérdezte, én pedig előszedtem a táskámból a papírt, majd odaadtam neki.
- Ez lenne az.
- Rendben, menjünk az irodámba! – mondta, míg a karjával az ajtó felé invitált. Két emeletet mentünk felfelé a lépcsőn, így a tetőn lyukadtunk ki. – Az én irodám itt van, mert tanár is vagyok, bár perpillanat nincs diákom, de nyáron szeretek a szabadban órát tartani – magyarázta az apró, tetőn lévő épület mivoltát.
Elforgatta a kulcsot a zárban, így feltárult előttem az irodája. Miután beléptem az ajtón, csak megálltam a küszöbön, és körbe-körbe forogtam a tengelyem körül. Ez a nő minden létező magyar táncversenyt megnyert, annyi táncos pillanatkép van bekeretezve, aláírva a falán.
- Ez… Nem is tudom, mit mondhatnék. Bámulatos. – szólaltam meg percek múlva, miután alaposan végignéztem az összes képet. Maga az iroda nagyon letisztult volt, mindössze egy íróasztal volt benne, rajta egy laptoppal, illetve az egyik sarokban egy szekrény árválkodott – feltételezem, hogy abban tartja a tánccipőit, fellépő ruháit.  
- Egy élet munkája – mondta halkan, és valamiért csalódottságot véltem felfedezni a hangjában.
- Miért hagyta abba a versenyzést? – kérdeztem tőle.
- Tegezz nyugodtan! – fordult felém nevetve. – Ennyire azért nem vagyok öreg!
- Rendben – válaszoltam kacagva.
- Öt éve autóbalesetem volt, és a bal bokám nagyon megroncsolódott. Le kellett amputálni. Tudok táncolni vele, pont úgy, mint régen, de se magassarkút nem vehetek, se táncversenyen nem nevezhetek. – Mesélte, én pedig döbbenten álltam. Egy élet karrierjét, hosszú évek kemény munkáját tette valaki tönkre egy rossz manőverrel.
- Sajnálom – néztem rá, és csak remélni tudtam, hogy valóban látja rajtam, hogy komolyan gondolom.
- Nem kell. Ha nem történt volna meg, soha nem lettem volna tánctanár. Addig versenyeztem volna, míg az ízületeim fel nem mondják a szolgálatot – mondta nekem nevetve, és nyoma sem volt a nemrég hallott csalódottságnak a hangjában. Helyette örömöt és boldogságot véltem felfedezni.
Nagyjából fél órát töltöttünk az irodában, míg minden adatomat begépelte, és készített rólam egy képet az igazolványomhoz, amit átküldött egy kollégájának, aki perceken belül felhozta a kész kártyát.
- Szeretnéd végignézni a tanárainkat, hogy ki tanítson? – kérdezte, miközben már lefelé sétáltunk a földszintre.
- Téged választhatlak? – kérdeztem minden gondolkodás nélkül, amit utólag egy cseppet megbántam.
- Persze! – nevetett fel. – Van tánccipőd?
- Nem, nincsen.
- Van konkrét lány, hogy kit szeretnél párodnak?
- Nem gondolkodtam ilyesmin – vallottam be.
- Menjünk be a vágószobába, ott vannak a pár nappal ezelőtti év végi vizsga felvételei, végig tudod nézni az összes táncosunkat, bár én szívesebben kínálnék neked egy palettát, hogy kik azok, akik valóban olyan szinten vannak, hogy versenytáncos válhat belőlük – mondta Anita halvány mosollyal.
- Egyáltalán nincsen versenytáncosotok? – kérdeztem meglepődve.
- Ebben az évben négy párunk volt, különböző korosztályokban, de a négy párból egy elment, pont azok, akikkel egyidős vagy – válaszolta meg a kérdésemet.
- Szóval, jól értettem? A lány, akit kiválasztok magam mellé, csak hobbitáncos?
- Igen, de ne aggódj amiatt, hogy nem tudja magát olyan szintre hozni, mint te vagy. Akiket megmutatok neked mind csodásak – nyugtatott meg.
- Csapjunk a lecsóba! – csaptam össze a tenyereim nevetve.
Beültünk a férfihoz, aki akkor is éppen vágta a felvételeket, és Anita sorra mondta az előadók számát, én pedig kilenc lány előadását néztem végig, amikor már azt hittem, feladom. Tényleg jól táncoltak, tényleg helyén voltak a lépések, de a tánc nem csak ebből áll – mindből hiányzott az élet, a tűz, a szenvedély. Ezektől táncos a táncos. A tizedik lány egy számomra ismeretlen számra táncolt, amit nagyon furcsálltam – ovis korom óta csinálom ezt az egészet, azt hittem, hogy sikerült az összes olyan számmal megismerkednem, amire tényleg táncolni szoktak. A lánynak elég rövid, fekete, extrémen göndör haja volt – a felvételen bár hátra volt neki fogva, de látszott, hogy ez az a tipikus orosz hajkorona. Fekete, rojtos ruhában volt, és minden mozdulatában benne volt az a tűz, az a dinamika, amit eddig minden táncosnál hiányoltam. Végig egyedül táncolt a színpadon, de egy momentumra sem éreztem azt, hogy unnám. Gyönyörűen mozgott, kecses volt és finom, mégis ott volt benne az a végtelen szenvedély, amitől a tánc egész lett. Soha nem láttam még lányt így táncolni, soha nem voltam még ennyire lenyűgözve egy videótól.
- Ő kell nekem. Ezzel a lánnyal akarok táncolni! – fordultam rögtön Anita felé, miután véget ért a videó.
- Karina nagyon temperamentumos. Nem ismerlek, nem tudom pamutidegeid vannak-e, de ehhez a lányhoz szükséged lenne rá. Ne tudd meg, mit össze nem veszekedtem vele, amikor kijelentette, hogy ő egy pop számra akar táncolni! – mondta, de nem rosszindulatot éreztem benne, sokkal inkább azt, hogy tényleg nekem akar jót.
- Nem lesz probléma. Soha nem fogok még egy ilyen lányt találni, mint ő.