Harmadik fejezet

Sziasztok!^^

Megérkezett a harmadik fejezet is... Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, de ha nem, azt is nyugodtan mondjátok meg!:)
Jó olvasást kívánok!♥
Ölel titeket: Csenge

Harmadik fejezet

~Nicolay Fedorov~

július 7., kedd
Miután elmesélte, hogy miért van most ott, ahol, egy egészen új érzés költözött belém vele kapcsolatban. Ő már hat éve él azzal az érzéssel a lelkében, mint én, mióta ideköltöztünk – legalábbis a szavaiból és hangjából ezt vettem ki. El nem tudtam képzelni, hogy lehet egy lányban ennyi kitartás és küzdőszellem.
Komótosan kisétáltunk a teázóból, majd útra keltünk.
- Haza kísérsz? – kérdezte Karina, és rögtön el is pirult, mire én elnevettem magam.
- Esélyed sem lett volna megúszni – válaszoltam, és egyáltalán nem hazudtam, hiszen semmiképpen nem hagytam volna, hogy egyedül menjen haza. A válaszomtól megkönnyebbülten felsóhajtott, majd közelebb jött hozzám, és így sétáltunk tovább. Délután öt óra fele járhatott, de nap továbbra is úgy tűzött, mint dél tájt. A hőséget a lágyan fújó szellő tette elviselhetőbbé, ami kacéran cirógatta a bőrünket. Az öt perces utat tizenöt alatt tettük meg, mert miközben társalog az ember, nincsen kedve sietni. A buszmegállóban ücsörögve még pár percet várnunk kellet a busz érkezéséig, de én ezt egy csöppet sem bántam. Nem értettem, hogy Anita miért mondta, hogy kötélidegek kellenek ehhez a lányhoz, hiszen egyáltalán nem nehéz a természete – olyan, mint egy cirmos cica, akit ha simogatnak, hozzád bújik. Magam sem tudtam, mit akarok – vagy mit nem – Karinától, de úgy döntöttem, egyelőre nem fogok agyalni ezen.
Miután leszálltunk a buszról a tánciskola előtt, teljesen tanácstalanná váltam. Elvileg én kísérem haza, de nem tudom, merre lakik – persze, honnan is tudnám? Karina félve megfogta a kezem, majd nevetve húzni kezdett maga után. Magam sem értem miért, de talán a nyár illata, a lágy szellő, és az oldott hangulat miatt fogócskázni kezdtünk, mint két óvodás gyerek. Oda-vissza futkároztunk az utcán, hangosan nevetve, míg ki nem fáradtunk. Ezután leültünk egy almafa tövébe, és kifújtuk magunkat. Karina a vállamra hajtotta a fejét, de féltem, hogy elalszik, ezért felkeltem és magam után húztam, hogy újra útra keljünk.
- Messze laksz? – kérdeztem tőle pár perc séta után.
- Mi van, elfáradtál? – kérdezte incselkedve, mire nekem fantasztikus ötletem támadt. Nevetve felkaptam a vállamra, majd futni kezdtem vele, felfelé a hegyre, bár fogalmam sem volt, igazából merre kéne mennem. Karina végig ütlegelte a hátamat. Van erő a csajban, be kell valljam… Szinte biztos voltam benne, hogy holnapra be fog kékülni az a terület. Pár perc múlva megpillantottam egy játszóteret, így lelassítottam a lépteimet, és elindultam felé.
- Szeretsz hintázni? – kérdeztem.
- Ki az az elvetemült lény, aki nem imád?! – kérdezte nevetve, majd miután leeresztettem a talajra, futni kezdett a hinták felé.
Több mint egy órát töltöttünk hintázással, nyugodt beszélgetéssel. Nagyon tetszett ez a hely, és kifejezetten kedvemre való volt az atmoszférája. Sajnáltam, hogy igazából fogalmam sincs, merre vagyunk, mert ide bármikor szívesen visszajöttem volna.
- Karina, gyakran jársz erre? – kérdeztem felé fordítva a fejem, továbbra is lóbálva a lábamat.
- Soha nem voltam még itt – mondta teljesen természetesen.
- Nem lakhatsz tíz percnél messzebb! Hogy-hogy még nem voltál itt? – néztem rá ledöbbenve.
- Tudod, amikor az életed költözések sorozata, egy idő után már tudat alatt történik, hogy nem akarsz semmihez és senkihez kötődni az aktuális helyen. Tudod, hogy nem az otthonod, ráadásul esélye sem lesz rá, hogy azzá váljon. Akkor meg miért kínoznád magad? – nevetett fel keserűen.
- Nem azt mondtad, hogy Budapest már nem csak egy aktuális hely? – kérdeztem halkan, és magam sem tudom miért, de gombóc keletkezett a torkomban. Valamiért féltem, mit fog felelni, és nem találtam meg a fejemben a választ, hogy mégis miért.
- Védekezési mechanizmus. Már teljesen automatikusan történik. Remélem, hogy nem megyünk tovább. – erősítette meg, amit korábban mondott. Magamhoz invitáltam egy ölelésre, amit széles mosollyal az arcán fogadott. 

július 8., szerda
Reggel – vagyis inkább hajnali – nyolckor a tánctermeknél találkoztam Karinával ás Anitával.
- Jó reggelt srácok! Hogy aludtatok? Karkötőitek? – kezdeményezett Anita beszélgetést. El sem tudom képzelni, honnan veszi ez a nő a kifogyhatatlan energiáját. A párommal egyszerre emeltük fel a karkötős csuklónkat, mire a tanárunk elégedetten bólintott. – Látjátok, menni fog ez!
Kisebb bemelegítés után órákon keresztül folyamatosan táncoltunk, de valamiért sehogy nem sikerült egy hullámhosszra kerülnünk. Hiába voltunk mindketten jó helyen a zenében, úgy néztünk ki, mintha két videót összevágtak volna. Külön-külön mondhatni tökéletesek a lépések, de együtt pont olyanokká váltunk, mint akik soha nem táncoltak ezelőtt más emberrel – természetesen ez nem igaz, de ennek ellenére erősen jelen volt bennem ez az érzés. Vele minden tánc annyira más… Vele minden lépésnek annyira más üzenete van.
- Nem, nem, és nem! Mi a fene van veletek?! – Anita türelméből az idő múlásával egyre kevesebb maradt, és nagyon úgy tűnt, most fogyott el végleg. – Addig egyikőtök sem teszi ki a lábát innen, amíg nem bírtok egymásra hangolódni! Szeptember második hetében verseny, és már ma bele akartam kezdeni a koreográfiába! – ezzel kiviharzott a teremből. Hallottuk, ahogy a kulcs elfordul a zárban, de ezután néma csend telepedett a teremre.
Karina elkapta fejét, amikor szemkontaktust próbáltam vele teremteni, és a terem túlsó felébe sétált. Leült a fal mellé, és ez után csupán annyit láttam, hogy a fejét a térdei közé hajtja. Futólépésben tettem meg azt a pár métert, ami elválasztott tőle, és leültem mellé. A hátára simítottam a kezemet, mire felemelte a fejét, de nem nézett rám.
- Sajnálom Nicolay. Nem megy. Nem tudom megcsinálni. Nem vagyok táncosnak való. – az arcán nagy mennyiségben szánkáztak le a könnyek, de az én agyam teljesen kikapcsolt. Soha nem láttam még lányt sírni, és tippem sem volt, mi a francot kéne csinálnom. Mély levegőt vettem, és miközben terpeszbe ültem, megpróbáltam a lábaim közé húzni a lányt, hogy a szemébe tudjak nézni, miközben beszélek, de nem volt hajlandó hagyni, hogy megmozdítsam. Fél perc sikertelen próbálkozás után más módszerhez folyamodtam: menyasszony pózban a karjaimba vettem, így pár pillanat alatt – bár felhúzott térddel – a kinyújtott lábaim között ült.
- Karina, nézz rám! - rám emelte tekintetét, így láthattam, hogy továbbra is sír. Kitártam karjaim, és vártam, hogy megöleljen, de ő csak megrázta a fejét.
- Mit mondjak Anitának, hogy megértse, nem ide való vagyok?
- Hol van az önbizalmad?! Igenis ide való vagy! Nem véletlenül lettél a párom! Nem miattad nem tudtunk összehangolódni, hanem miattunk. Kettőnk miatt. Bele fogunk jönni, hidd el! Nem szabad az első apró akadálynál feladni! – hevesen bólogatott, bár a sírást továbbra sem sikerült abbahagynia.
Felállt a földről, majd nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon. Elfogadtam a segítséget, de ezután már esélye sem volt menekülni előlem. Egy lépéssel a háta mögött teremtem, majd megemeltem, és elkezdtem körbe-körbe forogni vele. Sikongatott, nevetett, mindeközben erősen kapaszkodott a karomba. Miután letettem, gyorsan felém fordult, és – szó szerint – a nyakamba ugrott. A meglepettségtől alig bírtam elkapni, erősen megingott az egyensúlyom.
- Mit szólnál hozzá, ha sorra megnéznénk az összes táncot zene nélkül? – vetettem fel.
- Vágjunk bele – csapta össze a tenyereit, és beállt a tükörrel szembe, engem várva.
Korábban soha nem fogtam fel, hogy valójában a „társastánc” címszó alá besorolt táncok skálája milyen széles. Minden tánc húsz percet elvett az időnkből, hiszen minden egyes rezzenését át kellett néznünk. Rájöttünk, hogy a hiba abban van, hogy a testünk nincsen összhangban. Hosszú időt szenteltünk ennek a hibának a kijavítására, de sikerrel jártunk. Négy óra múlva végeztünk, de ekkor nekem már kongott a fejem a cipőkopogástól. Karina nem gondolta, hogy a mai ilyen hosszúra fog nyúlni, így nyugodt szívvel vette fel a legmagasabb sarkú cipőjét. Az arcára pillantottam, így egészen biztos lehettem benne, hogy utólag nagyon megbánta ezt a döntését.
- Leszakad a lábam – panaszkodott hangosan. – Egyáltalán nem ilyenre terveztem a mai napot. Éhes vagyok, szomjas, és fáj minden végtagom. – folytatta a bajai sorolását.
- Felhívom Anitát, hogy végeztünk, utána elmegyünk hozzánk, és anya csinál valami finomat enni. Megegyeztünk? – Karina bólintott, én pedig az asztalhoz sétáltam, ahol a telefonomat hagytam.
- Készen vagytok végre? Azt hittem soha nem végeztek! - mondta az edzőnk morcosan, a vonal túlsó végén.
- Igen, végeztünk, és jelen pillanatban nem akarunk mást, csak pihenni, szóval kérlek, siess az ajtó kinyitásával!
Öt perc múlva hallottuk a zár kattanását, és sietve indultunk az ajtóhoz – Karina arca közben elfojtott káromkodásokról árulkodott, hiszen a kis bikfic alapból magassarkúban jött (igaz, nem olyan magasban, mint amilyenben táncolt, hiszen ez, ha jól saccolok, olyan öt centi magas lehetett), így a lábának esélye sem volt kipihennie a nap fáradalmait.
Anya szokásához híven vigyorogva nyitott nekem ajtót, és amikor meglátta, hogy Karina is velem van, (ha ez lehetséges,) még nagyobbra nőtt a mosolya.
- Sziasztok, fiatalok! Milyen volt a napotok? – invitált minket a nappaliba.
- Az eleje rémes volt, de miután be lettünk zárva a terembe, összeszedtük magunkat – válaszolt Karina.
- Ki a franc zárt be titeket? – kezdett el rögtön idegeskedni, mire felálltam Karina mellől és megfogtam anyukám vállát.
- Anita, mert nem bírtunk rendesen dolgozni. Nyugalom, mint láthatod, élünk, és jól vagyunk. – a mondat végén Karina felhorkant, így kénytelen voltam korrigálni magam. – Karina lábát feltörte a cipő, és feltételezem ő is éhes, szomjas, fáradt, de azon kívül nincs más baja. – Karina sértődötten elfordult, és keresztbe fonta a melle előtt a karjait. – Bármi más probléma?
- Miért vagy ilyen rettentően lenéző? Úgy mondtad, hogy mi bajom, mintha egy nyafogós kislány lennék. – rótta fel.
- Ez egyáltalán nem igaz. Csupán kiegészítettem a mondandómat, miután felhorkantottál… - védtem meg magam.
- Inkább hagyjuk. Nincsen kedvem veszekedni. – mondta halkan, majd egy párnát magához szorítva összekucorodott a kanapén.
Anyukám eközben elment a fürdőbe sebtapaszért, amit a mellettem bóbiskoló lány szívesen fogadott.
- Mit kértek enni? Bolognai jó lesz? – érkezett hozzánk a kérdés.
- Persze, tökéletes – mondta Karina, én pedig helyeslően bólogattam. 

július 23., csütörtök
Az ominózus terembe-bezárós edzés óta hetente hatszor edzünk, ebből egy óra nyújtás, egy óra futás, erősítés. Rendesen le vagyunk terhelve, de már majdnem készen vagyunk egy negyed órás koreográfiával a közelgő versenyre. A finálénak nagyon ütősre kell sikerednie, de nem aggódom emiatt, hiszen szívvel-lélekkel küzdünk ezért az egészért.
- Van kedved elmenni hintázni? – kérdeztem Karinától két óra kimerítő tánc után.
- Nem szeretem a költői kérdéseket – nagyon morcosnak akart tűnni, de a szeme nevetett, így nem volt miért aggódnom – tökéletesen tudtam, hogy amikor egy hinta a látóterébe kerül, olyanná válik, mint egy három éves kislány.
Elsétáltunk a korábban felfedezett játszótérhez, majd miután lepakoltuk a cuccainkat, elfoglaltuk a két ott árválkodó hintát. Imádtuk ezt a helyet, órákig képesek voltunk hintázni és beszélgetni – ilyenkor Karina tényleg megnyílt előttem, és minden ilyen alkalom után egyre jobban ismertem a lányt.
- Merre felé van a sulid? – korábban soha nem hoztuk fel ezt a témát. Egyszerűen nem akartam belegondolni, hogy mindenki magyarul fog beszélni körülöttem napi 6-7 órában…
- A boltzuhatag túlsó oldalán – Karina kiszállt a hintából, majd elém állt, és engem is felhúzott.
- Egy évvel felettem fogsz járni! – nevetett önfeledten.
- Komolyan? – nyögtem fel meglepettségemben, de rögtön utána és is a velem szemben álló lányhoz hasonlóan vigyorogni kezdtem. – Ez szuper! Akkor mégsem leszek teljesen egyedül! – sóhajtottam fel, és nem is tudtam mit kezdeni a hirtelen jött boldogsággal.
- Jártál már ott?
- Nem, és amíg nem muszáj nem is akarok. Ki ne találd, hogy menjünk oda! Elég nyűg maga az iskola gondolata is, nem akarom még látni is! – Karina teljesen ledöbbent a mélyen elutasító viselkedésemtől, és a mosoly rögtön eltűnt az arcáról. Minden apróságon képes bedurcázni, és ilyenkor semmit nem lehet vele kezdeni. Egyszerűen nem látja a dolgokat az én szemszögemből… Nem tudja, mennyire nincsen kedvem elmenni oda, ahová szeptembertől be leszek zárva egy rakat vadidegennel. 
- Hazamegyek. Szia Nicolay… - hátat fordított, és elindult lefelé a hegyen. Istenem, ilyenkor olyan, mint egy hisztis kisiskolás. Kikészít!
- Szombaton! – kiáltottam utána. Korábban soha nem hagyott még faképnél, maximum pár percig nem szólt hozzám, de utána megbékélt. Igaz, eddig soha nem reagáltam még semmire ekkora indulattal, ilyen elutasítóan. Csak remélni tudtam, hogy a közös munkára nem lesz kihatással a mai összeszólalkozásunk...

július 24., péntek
Miután Karina ott hagyott, tippem sem volt mit csináljak. Több mint egy óráig még ott hintáztam, és titkon abban reménykedtem, hogy visszajön, közli milyen bunkó voltam, és tovább beszélgetünk, mintha mi sem történt volna. A várt esemény nem következett be, anyukám pedig már hívott, hogy merre vagyok. Elmondtam neki, hogy egy játszótéren, Karina nélkül. Nem kérdezősködött tovább, csak annyit mondott, hogy lassan menjek haza. Az érkezésem után, ami olyan nyolc óra körül volt, kiültem a tetőre, és hajnali háromkor még mindig kint voltam. Eszmefuttatások százai pörögtek le a fejemben, és minél többet gondolkodtam, annál bonyolultabbnak tűnt az egész.
Túlságosan meseszerű ez az egész. Idejövök, a semmiből kapok egy fantasztikus táncpartnert, aki szintén orosz, ráadásul nagyon jól kijövünk. Nemsokára versenyünk lesz, ahol minden bizonnyal jól fogunk szerepelni. Nem lehet ennek a sok dolognak mindössze annyi szépséghibája, hogy az első edzés elején nem bírtunk összehangolódni, és Karina kissé sértődékeny. Túl tökéletes lenne minden. Ilyen nem létezik… Harc nélkül nincsen győzelem. Én pedig semmit nem tettem azért, hogy ezt a sok csodálatos dolgot kiérdemeljem. Tudom, hogy ezek múló dolgok, hiszen örökké nem létezik – minden jónak, és minden rossznak vége van valamikor. Ennek is vége lesz, bármennyire nem akarom.
Annyira kusza az egész… Bizonyos szempontból a tenyeremnél is jobban ismerem a lányt, hiszen a teste minden rezdülésére tökéletesen tudok reagálni, és az életéből szakdolgozatot tudnék írni, de amit a legfontosabb lenne tudnom, arról fogalmam sincs – nem tudom, érez-e bármit irántam. Azt sem tudom, hogy engem hozzá pontosan milyen érzelmek fűznek. A szerelem egy annyira megfoghatatlan és körülírhatatlan dolog… Az emberek dobálóznak ezzel a szóval: úgy mondják egymásnak, mintha csak azt jelentenék be, hogy esik az eső. Ez valami sokkal mélyebb, különlegesebb dolog – pont ezért ennyire meghatározhatatlan. Senki nem tudja tökéletesen körülírni, senki nem tudja megmondani, mennyi idő alatt lehet szerelembe esni, senki nem tud semmi konkrétat. Azt hiszem, ez a legszebb benne: valami, ami ennyire képlékeny, annyi jó és rossz dolgot tud okozni az embereknek… Boldogságot, fájdalmat, csalódottságot, biztonságot… A világ legellentétesebb érzéseit képes kiváltani mindenkiből ez az egyetlen dolog, amiről azt sem tudjuk, pontosan mi, hiszen mindenkinek egy kicsit más. Annyival könnyebb lenne, ha ez valami konkrét dolog lenne… Meg tudnám mondani, hogy szeretem Karinát, szerelmes vagyok belé, esetleg csak tetszik… Így viszont nem megy. Soha nem fűztek még gyengédebb szálak senkihez. Nem akarok ártani neki, de magamnak se, és nem tudom, hogy mi az a megoldás, amivel mindkettőnket meg tudom kímélni.
Az élet döntések sorozata… Mégis hogyan dönthetnék, ha a kérdést is csak keresem? Nem tudom, hogy miben kell döntenem, mert nem tudom, mi is van pontosan bennem. Azt szokták mondani, hogy ezt nem tudni kell, hanem érezni… Arról mellesleg nem beszélnek, hogy mi van, ha nem tudod beazonosítani az érzéseidet.
Hiányzik a Moszkva nyújtotta biztonság. A partneremmel ovis korunk óta ismertük egymást, soha fel sem merült, hogy esetleg érzünk valamit a másik iránt. Oroszországban soha nem kellett ilyen dolgokon túráztatnom az agyam… Soha nem is akartam szerelmes lenni, soha nem akartam barátnőt. Hiába láttam magam körül, milyen boldogok a párok, amikor együtt vannak, azt is végig kellett néznem, hogy mennyit szenvedtek a felek a szakítás után. Tudtam, hogy nekem erre nincs szükségem. Annyira stabil volt körülöttem minden… Eszem ágába sem volt elrontani. Most minden annyira ingatag. Utálom ezt a bizonytalanságot. Azok jelen pillanatban eltörpülő dolgok, hogy továbbra is csak egy-két embert ismerek, és szeptembertől 300 idegen embert kell majd elviselnem. Az már egy fokkal nagyobb gond, hogy nem tudom, mit érez Karina, de még ezt is el tudnám viselni, ha magamban biztos lennék. Soha nem voltam még ilyen helyzetben… Mindig azt hittem, az ember magát tökéletesen ismeri. Tévedtem.

Második fejezet

Sziasztok!^^

Csupa pozitív visszajelzést kaptam, mind itt, mind Facebookon, mind személyesen... Köszönöm nektek!♥
Remélem, hogy most sem fog bennem senki csalódni..:) A kommenteket továbbra is szívesen fogadom!;)
Ölel titeket: Csenge

Második fejezet

~Karina Makarov~

július 7., kedd
Nincs bosszantóbb érzés, mint amikor a békés, mély álmomból a telefonom idegesítő csörgése ébreszt fel. Az ismeretlen számot meglátva még paprikásabb lett a kedvem – sok, mély levegővétel után vettem csak fel a telefont, nehogy leüvöltsem a vonal túlsó végén lévő embert.
- Karina Makarov. Ki keres? – szóltam bele a telefonba.
- Szia, Ács Anita vagyok, a tánciskola igazgatója. Meg tudnád tenni, hogy idejössz? – kérdezte a nő, akivel személyesen még soha nem beszéltem. Tőle valamiért mindenki tart, pedig igazán barátságos kinézete van… Értem én, hogy ő az iskola igazgatója, de ő sem különb ember bárki másnál.
- Szia! Húsz perc és ott vagyok! – válaszoltam még félkómásan, és csak utólag esett le, milyen stílusban beszéltem az igazgatóval. Már mindegy.
Kikeltem az ágyból, és bebotorkáltam a gardróbomba, majd előkotortam egy fekete sortot és egy vörös, rojtos aljú haspólót. Beleléptem a bőrfonatokból álló szandálomba, és átballagtam a konyhába. Anya nem volt otthon, hiszen már rég a teázóban kellett lennie, apa pedig feltehetőleg éppen az új festménysorozatán dolgozik, így rákényszerültem, hogy magamnak készítsem el a teámat. Kiválasztottam egy leveles feketeteát, majd miután lefőztem és hagytam állni pár percet, áttöltöttem a termoszomba. Ilyen balfék ember is kevés van, mint én – forró tea nyáron, a harmincöt fokban.
A teámat a konyhában hagytam én pedig leültem a fésülködő asztalomhoz, és kisminkeltem magam. Nem szoktam túlzásba vinni, csak szempillaspirált, szemceruzát és rúzst használok. A mai napon egy vörös darab mellett döntöttem.
Öt perc múlva már a tánciskola ajtaján sétáltam be, és keresni kezdtem Anitát. Kapásból bementem a szemközti terembe, ahol megtaláltam őt, de legnagyobb meglepetésemre nem volt egyedül. Ott állt mellette egy fiú, akit amikor megláttam, két szó jutott eszembe: megtestesült tökéletesség.
- Sziasztok! – köszöntem hangosan, mire mindketten felém kapták a fejüket.
- Szia Karina – mosolygott rám Anita. – Beszélnünk kéne.
- Miről van szó?
- Azt szeretném kérdezni, hogy lenne-e kedved versenyszerűen táncolni – mondta nekem, én pedig teljesen ledöbbentem. Se moccanni, se megszólalni nem tudtam. Én, mint versenytáncos? Baromság.
- Sajnálom, de túlértékeltél. Közel sem vagyok olyan jó táncos, hogy versenyeken is megálljam a helyem – mondtam neki, és teljesen komolyan gondoltam.
- Ohh, hogy te mekkora marhaságokat beszélsz! – szólalt meg valaki a hátam mögött oroszul. Szájtátva fordultam meg, és ekkor megpillantottam a fiút, aki kikerült a látókörömből, amíg Anitával beszéltem.
- Mégis miért lenne marhaság? Én csak az igazat mondom! – szóltam neki vissza, talán egy kicsit több indulattal, mint ahogy azt a helyzet megkívánta.
- Láttam az év végi vizsgádról készült felvételt. Én választottalak téged magam mellé. Ehhez tartom magam! – válaszolta. A hangját egyáltalán nem emelte fel, és teljesen nyugodt maradt, mégis volt benne valami, benne, az egész emberben, amitől néma csend lett, ahogy megszólalt.
- Figyeljetek, én nem értem miről beszéltek, de úgy érzem nem az első közös versenyszámotok zenéjéről! Karina, remélem, nem szeretnéd visszautasítani az ajánlatot! – szólt bele a párbeszédünkbe Anita.
- Rendben. Legyen! – mondtam pár másodperc gondolkodás után a fiú felé fordulva, majd elé sétáltam, és a kezemet nyújtottam.
- Karina Makarov – mutatkoztam be.
- Nicolay – mondta ki ő is a nevét.
- Na, így kell ezt! – csapta össze Anita vidáman a kezeit. – Most pedig megyünk tánccipőket venni.
- Nem hoztam magammal annyi pénzt – mondtuk Nicolay-jel tökéletesen egyszerre.
- Ti ezen csak ne aggódjatok. Nem nektek kell fizetnetek – nevetett fel Anita.
- Ez esetben induljunk – szólaltam meg.
Anita ma előtt terelgetett minket, míg el nem értünk a kocsijáig. Ő beült a vezetőülésre, mi pedig hátra pattantunk be. Negyven percnyi, de egy napnak tűnő kocsikázás után, behajtottunk egy ligetbe, aminek a túlsó végén egyszintes, viszonylag nagy alapterületű épület állt. Leparkoltunk előtte, majd miután kiszálltunk, Nicolayjel leültünk egy padra, mert Anita mondta, még fel kell hívnia a tulajt, hogy idejöjjön.
- Mióta vagy Magyarországon? – kérdezte tőlem pár perc néma csend után a fiú.
- Két éve. Te?
- Ez a negyedik napom – válaszolta, én pedig akaratlanul is eltátottam a számat.
- Figyelj, ha bármiben segíthetek, csak szólj, rendben? – ajánlottam fel, és csak remélni tudtam, hogy nem fogja tolakodásnak venni.
- Köszönöm. Sokat jelent – mondta, majd a szemembe nézett. Most először nyílt lehetőségem alaposan megfigyelni az arcát. A szemei kéken csillogtak, mint a tenger. Rendezetlen hajából pár tincs a szemébe esett, ahogy beletúrt, de ha ez lehetséges, akkor ettől még szexibb, még inkább tökéletes lett. Ő is a szemeimet, az arcomat, az arcom egy részét takaró göndör hajamat nézte. Hosszan kalandozott a szeme a bongyori fekete tincseimen, a fű színét idéző zöld szememen, illetve az ajkaimon. Percek teltek el így, némán. A pillanatot Anita kiáltása szakította félbe. Felkeltünk a padról, majd bementünk utána boltba. A látvány, ami fogadott, elképesztő volt. Lapos női és férfi tánccipők, millióféle férfi versenycipő, illetve még annál is több női. Az én nemem számára a paletta nem csak színekben volt változatos, mint Nicolay-nek, hanem sarokmagasságban is. A két centistől egészen a tíz centisig terjedt a skála. A női cipők ráadásul díszítve is voltak: kövekkel, csipkével. A két nem számára összesen nagyjából nyolcszázféle cipő volt, ami egy hatalmas szám. A cipőkön kívül, az egész hely tele volt kész ruhákkal, anyagokkal, díszekkel, kontyhoz nélkülözhetetlen kellékekkel, hajzselével, hajlakkal, sminkekkel, sminkecsetekkel, műszempillákkal, harisnyákkal… Itt az ember minden olyat megtalálhat, ami egy táncosnak kellhet.
 Anita a tánccipők felé invitált bennünket.
- Karina, neked egyelőre elég venni egy lapos cipőt, egy alacsonyabb sarkú tánccipőt, illetve egy magasabbat. Nicolay, neked egy lapos és egy versenytánc-cipő kell. Mindkettőtöknek feketét vegyünk, edzeni az a legjobb, a versenyre pedig úgyis be kell majd szerezni a ruhához illő színűt.
Nicolay elment a férfi részlegre, hiszen neki könnyű dolga van, nem kell millió fazon és díszítés közül választania. Anita velem maradt, hogy segítsen a döntésben.
- Bármi elképzelés? – kérdezte.
- Laposból igazából édesmindegy, a lényeg, hogy alacsonyszárú legyen. A magassarkúaknál pedig annyi a lényeg, hogy ne legyen rajtuk semmi dísz. Edzésnél úgyis csak tönkre tenném – mondtam végül.
- Hányas a méreted? – tudakolta.
- 37 – válaszoltam.
- Milyen magasak legyenek a cipők? – jött a következő kérdés, én pedig tanácstalanul néztem rá.
- Én ehhez nem értek, te döntsd el! – kértem.
- Milyen magas vagy?
- 160 centi – vágtam rá kapásból.
- És Nicolay?
- Fogalmam sincs – mondtam ismét tanácstalanul.
- Nicolay! – kiáltotta el magát, mire a fiú fél percben belül mellettünk termett, a kezében két dobozzal.
- Én készen vagyok – mondta nekünk, én pedig a cipős dobozokat néztem. 45-ös lába van. Úr Isten!
- Milyen magas vagy? – kérdezte türelmetlenül Anita.
- 180 – felelt gyorsan, mert a tanárunk túlságosan pörgött.
- Karina, akkor lesz egy 6 és egy 10 centis cipőd, rendben? – jött felém a kérdés.
- Persze – válaszoltam, hiszen, mint említettem, én ehhez nem értek.
Anita otthonosan járkált a sorok között, én pedig mentem utána Nicolay-jel együtt, de a cipős dobozokat nem vihettem, mert mindet ő akarta. Húsz perc múlva leültem egy székre a sok közül, a hosszú, falra szerelt tükörrel szemben, majd miután Nicolay lepakolta a dobozokat, megköszöntem a segítségét, és kértem Anitától egy próbazoknit. Miután megkaptam, nekiláttam a próbálásnak. Mind a tizennyolc cipőt végigpróbáltam, és mind nagyon tetszett, így igazán mindegy volt melyiket vesszük meg.
- Anita, nekem mind tetszett, teljesen mindegy melyik lesz a befutó – néztem rá.
- Nekem a laposak közül az tetszett a legjobban rajtad, amelyik olyan, mint az enyém, csak nőiben, az alacsonyabb sarkúak közül az, amelyiknek vékony volt a sarka, és a talpad alatt kellett átfűzni a pántját, a magasok közül pedig az utolsó volt a kedvencem. Igazán gyönyörű vagy benne – mondta, végig a szemembe nézve.
- Azokat vigyük – válaszoltam rögtön Anitának.
- Rendben, mondta, majd megkérte Nicolay-t, hogy keresse ki az említett darabokat.
Öt cipős dobozzal sétáltunk az üzletben, és nekem harisnyákat, hajgumikat, kontytűket, hajhálókat kerestünk, míg Nicolay-nek zoknikat. Miután minden megvolt, amit akartunk, Anita még nagy keresgélésben volt, és amikor megunta a tötyögésünket, otthagyott minket, majd pár perc múlva egy szemhéjtussal, egy tusecsettel, egy szempillaspirállal, egy vörös rúzzsal, illetve egy vörös gombolyaggal tért vissza. Az utolsó tárgyat értettem a legkevésbé az összes közül.
- Amikor rátok nézek, a vörös szín jut először eszembe. Nicolay a videók alapján pont olyan tűzzel, szenvedéllyel táncol, mint te, Karina. – Itt rám nézett. – A tűz vörös, ezért vettem neked vörös rúzst. A szemedre való dolgok csupán azért kellenek, hogy ne csak a szádon legyen smink. A vörös színű gombolyagból pár szálat össze fogok fogni és mindkettőtök csuklójára rákötni. Szeretném, ha hordanátok – mondta tovább, és itt már Nicolay szemébe nézett.
- Szerintem ez egy fantasztikus ötlet, egészen biztos vagyok benne, hogy ez az apró kapocs is közelebb fog minket hozni egymáshoz – mondta, és én nem tudtam, hogy a „közelebb fog minket hozni egymáshoz” alatt a szakmai kapcsolatunkra gondolt, vagy esetleg valami másra, valami más féle kapocsra?
- Egyetértek – bólogattam.
- Kell nektek bármi más? – kérdezte.
- Semmi – válaszoltunk egyszerre.
Miután kifizette a dolgokat, az apróbbakat egy kis szatyorba tette, míg a dobozokat két nagyba. Automatikusan nyúltam a kicsi, és az én nagy szatyromért, de Nicolay megakadályozta.
- Nem fogsz cipekedni – nézett rám keményen, én pedig nem tudtam megszólalni. Soha nem fordult még elő, hogy bármi ilyesmire ne szóltam volna vissza csípőből.
Bepakoltuk a dolgokat a csomagtartóba, majd beültünk a hátsó ülésre.
- Nincs kedved eljönni velem teázni? Egyik reggel anyukámmal beültünk egy helyre a házunktól nem messze, és nagyon hangulatos volt, illetve valami isteni teát készítettek – újságolta, de én le voltam sokkolódva. Olyan, mintha rövidzárlatot kaptam volna. Ezt mégis minek vegyem? Randira hív? De ugyan miért hívna? Biztosan nem randimeghívás volt, egyszerűen csak nem szeretne egyedül teázni. Igen. Ez a helyes magyarázat.
- Persze, elmehetünk, de csak és kizárólag akkor, ha én fizethetem a részem – szögeztem le a biztonság kedvéért, bár kétlem, hogy bármi másra készült volna.
- Oké, ezt most felejtsd el. Én fizetek – mondta, és attól, ahogy rám nézett, megint nem maradt erőm ellenkezni. Mi történik velem?
- Hova vigyelek titeket srácok? – kérdezte Anita.
- Hozzánk – vágta rá kapásból Nicolay, én pedig minden eddiginél jobban lesokkolódtam. Elmondta, hova kell menni, és útközben is folyamatosan adta az instrukciókat, míg végül leparkoltunk a házuk előtt. Megköszöntük Anitának a fuvart, majd Nicolay kiszedte a zacskókat a csomagtartóból, és becsöngetett. Egy anyukámmal körülbelül egyidős, hullámos fekete hajú nő nyitott ajtót.
- Szia, anya! Ő itt a párom, Karina – mondta az anyukájának, amitől aztán igazán betojtam. Mély levegőt vettem, és egy normális, emberi mosolyt erőltettem az arcomra.
- Karina Makarov – mutatkoztam be.
- Doroteya Fedorov – mutatkozott be ő is, majd barátságos ölelésbe vont. – Kicsi a világ, hogy a fiam pont egy orosz párt kapott maga mellé – mondta nevetve, természetesen az anyanyelvünkön.
- Választott – javította ki Nicolay Doroteyat.
- Értem. Szóval választott – mondta az anyja enyhe éllel a hangjában.
- Elmegyünk teázni, rendben? – kérdezte Nicolay.
- Persze – mosolygott rám, majd elvette Nicolaytől a csomagjainkat, és elköszönt.
Nicolay a derekamra vezette a kezét, hogy navigáljon, de nekem az egész testem libabőrös lett. Mi lesz itt, amikor táncolni fogunk?
Pár perc séta után megálltunk anyukám teázója előtt. Egy cseppet levert a víz, amikor elkezdtek megjelenni a fejemben a lehetséges végkifejletek. Úgy döntöttem intézek egy hívást, még mielőtt valami kelletlen dolog történik bent.
- Nicolay, intézek egy gyors hívást, rendben? – fordultam felé bocsánatkérőn.
- Persze – mondta, és a mosolyával rögtön megnyugtatott.
A telefon kicsöngött, majd anyu dallamos hangját hallottam meg.
- Szia Karina, miért hívsz? – kérdezte oroszul.
- Anya, ma nagyon sok minden történt, és megígérem, hogy otthon mindent elmesélek, de most annyi a lényeg, hogy fél perc múlva, amikor egy fiúval bemegyek a kávézóba, ne kezdj el kérdezősködni, persze, köszönj, de ne bombázz le a kérdéseiddel!  Oké? – kérdeztem tőle franciául, ami apukám anyanyelve. Nicolay így nem érti, mit beszélek, ami jelen esetben nem is probléma.
- Rendben – mondta, majd bontotta vonalat.
- Mehetünk – néztem széles mosollyal Nicolay-re. Bólintott, majd a derekamnál fogva maga mellett terelgetett. Bent anya a pultnál állt, majd mikor meglátta, hogy bejöttünk, rám mosolygott, de nem jött oda hozzánk.
Elvettem két étlapot, majd elmentünk a teázó egy távoli kis zugába, és beültünk egymás mellé egy asztalhoz. Anya pár perc múlva odasétált hozzánk.
- Szia kislányom! – köszönt szélesen mosolyogva, majd adott két puszit az arcomra. Nicolay szemei a döbbenettől a kétszeresükre nőttek, majd gyorsan összekapta magát, és nyújtotta a kezét anyu felé.
- Katya Makarov – mutatkozott be anyukám.
- Nicolay Fedorov – tette ugyanezt Nicolay.
- Sikerült választanotok? – kérdezte.
- Még nem, de rajta vagyunk az ügyön! – nevettem fel, mire anyu bólintott, és elsétált. Pár másodperc múlva Nicolay felém fordult.
- Elfelejtetted említeni, hogy anyukád itt dolgozik – mondta enyhe szemrehányással a hangjában.
- Akkor mondom most. Itt dolgozik, és övé a hely – mondtam neki.
- Jókor szólsz – mondta cinikusan, de ezután leszakadtunk a témáról. Míg az étlapot olvasgatta, lehetőségem nyílt tanulmányozni a vonásait. Egy fiúra nem szokás azt mondani, hogy gyönyörű, de mégis ez a legtalálóbb szó a kinézetére. Az állának erőteljes vonala szigorúságot és rendezettséget sugároz, a szemében mégis ott van a báj, a lágyság, a szeretet. A haja rakoncátlanságáról szétszórtságra gyanakodhatnék, ami erős kontrasztban áll a szigorral. Ha a kinézete ennyire árnyalt és összetett, milyen lehet maga az ember?
Mivel Nicolay arcának csodálásával voltam elfoglalva, az étlapot a kezembe se vettem. Pár perc múlva, miután eldöntötte, mit fog rendelni, felém fordult.  
- Mit iszol? – kérdezte.
- Mentás fekete teát – válaszoltam mosolyogva. Bólintott, majd intett anyukám felé, aki pár másodperc múlva már mellettünk állt.
- Nem is volt annyira nehéz szülés – kacagott. – Mit kértek?  
- Egy mentás fekete teát és egy natúr zöldet – válaszolt Nicolay.
- Rendben, pár perc és hozom – mondta anya, majd elment.
- Ki francia a családban? – kérdezte Nicolay.
- Apukám – válaszoltam, mire bólintott. – Miért költöztetek ide?
- Apa innen való, és most kapott egy álláslehetőséget. Rögtön elvállalta – mesélte.
Anya visszatért a két bögrével, illetve a teához járó mézzel, citrommal.
- Köszönjük szépen! – mondta Nicolay anyukámnak, mire ő halványan biccentett.
- Ti anno miért döntöttetek a költözés mellett? – tudakolta.
- Apa festő, és miután Oroszország számára legszebb tájait megfestette, tovább akart állni. Először Máltára mentünk, de ott mindössze egy évet töltöttünk. A következő állomás Latin-Amerika volt. Azt a három évet utáltam a legjobban. Folyamatosan mentünk, sehol nem maradtunk négy hónapnál tovább. Azonban miután ez véget ért, ide jöttünk. – válaszoltam neki, de végig az asztalt bámultam. – Mióta eljöttünk Oroszországból, soha nem tudtam otthonomnak mondani egy helyet sem. – Nicolay a tekintetemet kereste, én pedig végre a szemébe néztem. Tökéletesen le tudtam olvasni az arcáról, hogy sajnál. Nagyot nyelt, majd halkan megszólalt.
- Itt meddig maradtok? – kérdezte, mire hatalmas gombóc kerekedett a torkomban. Rémes volt újra rádöbbenni, hogy mennyire bizonytalan az életem.
- Apa azt mondta, megpróbál majd áttérni a tájképekről valami másra. Remélem, hogy betartja. – adtam kitérő választ. Erősen rá kellett harapnom a nyelvemre, hogy ne bőgjem el magam tüstént. Nem vágytam másra, csak egy otthonra.  
Pár percig még a gondolatainkba merülve iszogattuk a teánkat, majd Nicolay fizetett, majd felhúzott maga mellé, és a karjaiba vont. Be kellett vallanom, nagyon jól esett, és sikerült megnyugtatnia.  

Első fejezet

Sziasztok!^^

Elhoztam nektek az én kis történetem első fejezetét!:)
Soha nem foglalkoztam még komolyan írással, remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket a művem!
Szükségem lenne a véleményetekre, ha jó, ha rossz - egy író így tud a leghatékonyabban fejlődni! Várom a kommentjeiteket!:)
U.i.: Meg szeretném köszönni az öt csodálatos feliratkozómnak, hogy bizalmat szavazott nekem!♥
Ölel titeket: Csenge

Első fejezet

~Nicolay Fedorov~

július 5., vasárnap

A költözés, főleg messzire, egy utálatos dolog. Ott kell hagynod az iskolád, a barátaid, a sportban elért sikereid… Mindent. Mindezt miért? Azért, hogy új életet kezdj 1600 km-rel arrébb. Arra persze senki nem gondolt, hogy én nem akartam új életet. Imádtam mindent, ami Moszkvában volt. Egy lépésre voltam attól, hogy megnyerjem az országos táncversenyt. Egy hónap híján tizenöt évet húztam le abban az országban, abban a városban. Apámnak felajánlottak egy áthelyezést a szülővárosába, és ő persze rögtön elvállalta. Magyarország kicsi, Budapest pedig még kisebb. Beszéltem a nyelvet, de mégis idegennek éreztem magam. Nem szerettem itt lenni. Ennek ellenére mindössze két hónapom volt megszokni az ittlétet. Tudtam, hogy két hónap múlva már annak a giminek a padjait fogom koptatni, aminek a közelébe sem mentem még korábban, ennek ellenére fel voltam véve. Persze. Egyértelmű. Apám orosz üzletember. Ha akarták volna, se tudták volna kiküszöbölni a felvételem.
Ez volt a harmadik napom ebben a városban. Ha azt mondom, elveszettnek éreztem magam, azzal nem lehet eléggé kifejezni azt az űrt, ami bennem volt. Semmit és senkit nem ismertem itt.
Itt még csak reggel 7 óra volt. Otthon már 9. Ilyenkor szokott kezdődni az edzésem. – jutott eszembe. Keserű íz telepedett a számba, és újra szembesültem vele, hogy itt újra kell építenem mindent, ha az itteniek között is profi táncosnak akarok számítani.
- Nicolay! – jött be apám a nappaliba – Nem akarsz ma bemenni a városba? – kérdezte magyarul. Döbbent arccal néztem rá, és nem értettem, miért nem oroszul beszél velem.
- Szeretnéd, hogy bemenjek? – kérdeztem tőle magyarul. Annyira idegennek éreztem minden egyes kiejtett hangot… Nem akartam itt lenni. Haza akartam menni.
- Igen, szeretném.
Ezzel ezt a kérdést elintéztük.
Lassan odavánszorogtam a bőröndömhöz, majd miután felhajtottam a tetejét, egy újabb probléma bukkant fel. 2 ing, 2 nadrág, 2 pár zokni, 2 alsó. Ennyi tiszta ruhám maradt. Már értem, anya miért mondta, hogy lassan elmehetnék vásárolni. A ruhatáram korábban sem volt változatos, kb. 10-20 egyszerű, fekete farmer, illetve különböző színű ingek. Most a bőröndömben a szokásosnál is kisebb a választék. Végül magamra kaptam egy fehér alsót, zoknit, egy (meglepő módon) fekete nadrágot, és egy kék inget. Negyed nyolc van. Nyitva van ilyenkor bármilyen bolt?
Kiléptem a nappaliból, majd azzal az elhatározással indultam el, hogy bemegyek a szobámba. A gondolat jó volt, de halványlila gőzöm sem volt, hol lehet a szobám.
- Anya! – üvöltöttem tiszta torokból, természetesen oroszul. Fél perc múlva anyám ébenfekete haja tűnt fel az ajtóban, majd a szemei kitágultak, amikor meglátta a bőröndöm a nappali közepén.
- Tegnap azt mondtad, beviszed a szobádba. Miért nem csináltad meg? – kérdezte erősen hadarva.
- Anya, be se mentem a szobámba. Itt aludtam. Nem tűnt fel, hogy mióta itt vagyunk, semmi értelmeset nem csináltam? – kérdeztem őszinte döbbenettel a hangomban. Anya mindig észreveszi, ha bajom van, bármilyen apró problémáról is van szó. Az hogy nem tűnt fel neki, hogy 2 éjszakát is a nappaliban töltöttem?
- Dehogynem tűnt fel… Csupán eszembe se volt szólni. Ugyanazt érzem rajtad, mint amit én érzek… Hogy nem akarsz itt lenni. Ezt viszont most el kell fogadnunk. Apád anno miattam jött ki Oroszországba.
- Megmutatod a szobám? – kérdeztem egy félperces csendet követően.
- Gyere! – biccentett a lépcső irányába – Hozd a bőröndöd!
Engedelmesen megfogtam a pihekönnyű tárgyat, és elindultam felfelé a csigalépcsőn, szorosan követve az anyukámat. A lépcsők elfogytak, és egyetlen ajtót láttam, körülbelül másfél méterre a lépcsőtől.
- Tetőtér? – kérdeztem.
- Tetőtér.
Benyitottam a szobá(m)ba, majd a bőröndöt a fal mellé támasztottam. Csíkos, kék-fekete fal, fekete takaróval lefedett franciaágy, hatalmas íróasztal. Lehetetlennek tűnt, hogy én ezt a szobát be tudjam lakni.
- Ott – mutatott anyám a tetőre néző kis ablakra – ki tudsz mászni a tetőre. Nem kényszer, csak mondom.
- Bejönnél ma velem a városba? Vásárolni kéne – néztem rá. Szerintem látta rajtam, hogy a vásárlás gondolatától is kiráz a hideg, így rögtön bólintott.
- 20 perc – mondta határozottan, majd otthagyott.
Odasétáltam a falhoz rögzített létrához, majd pár lépcsőfok múlva már elértem az először kissé túlméretezettnek tűnő ablak kilincsét, majd miután kinyitottam, kimásztam rajta. A háztető nem volt túl meredek, kényelmesen arrébb tudtam ülni anélkül, hogy halálfélelmem legyen. Előre nézve a Dunát, illetve Budát pillantottam meg. Sétálva olyan 5-6 perc lehet a Duna-part. Hátrafordulva egy szó jutott eszembe: Belváros. Messziről látszó épületek, a korán kelő autósok dudálása… Moszkvához képest ez semmi. Visszafordultam a budai oldal felé. Enyhén meredek dombon szétszórtan házak állnak. Télen, amikor mindent betemet a hó, az ott lakó emberek hogy jutnak le? Egyáltalán mi a jó abban, ha minden egyes nap fel kell sétálnod a lejtőn, hogy hazajuss? Vajon mind az otthonuknak érzik azt a helyet, vagy ott is van valaki, aki számára nem ez az ország az otthon? Aki minden pillanatban hazavágyik?
Pár perc múlva meghallottam anyukám hangját, ahogy a nevemet kiabálja.
- Megyek! – üvöltöttem, miközben már befelé másztam a szobámba.
- Indulhatunk? – kérdezte vidáman, mosolyogva, élettel tele. Amikor ránéztem, csupán egy gondolat volt a fejemben. Tényleg szerethetsz valakit annyira, hogy miatta otthonodnak érezz egy számodra idegen helyet? Erősen kétlem. Az sokkal ésszerűbb magyarázat, hogy anyukám egy erős nő, aki nem hagyja, hogy bárki is lássa, hogy neki is fáj.
- Persze! – válaszoltam halvány mosollyal az arcomon, és követtem őt, ki a szobámból, a házból, be a városba.    
- Még nincsen nyitva semmi! – konstatálta anyukám csalódottan, és megállt a viszonylag széles sétálóutca közepén.
- Mi lenne, ha ennénk valamit ameddig kinyitnak a boltok? – vetettem fel.
Anyukám bólintott az ötletemre, és máris elkezdte körbekémlelni a terepet, hogy merre találunk valami jó helyet, ahová beülhetnék. Pár másodperc múlva a háta mögé pillantva kiszemelt egy helyet, és ahogy megfordult a szoknyája meglibbent, ő pedig automatikusan visszasimította. Soha nem értettem, miért vannak benne ilyen gátlások öltözködés terén. Nagyon visszafogottan, elegánsan, de mégis csinosan öltözködik. Azonban amikor szó lenne egy rövidebb szoknyáról, esetleg egy magas sarkúról, hirtelen nagyon elutasítóvá válik. A szoknyája most is a vádlija közepéig ér, mégis megijedt, amikor a gyors mozdulata miatt meglibbent az anyag.
- Nézd, ott van az a sarki kis teázó, mi lenne ha beülnénk oda? – kérdezte lágy mosollyal az arcán.
- Nekem tökéletes! – emeltem fel a kezeim amolyan „nekem nyolc” stílusban.
Beléptünk a melegséget sugárzó faajtón, és máris megcsapta az orromat az a tipikus teaillat.
- Mit kérsz? – kérdeztem anyámtól, hiszen egyértelmű volt, hogy nem ő fog rendelni. Ha nem muszáj nem használja a magyar nyelvet.
- Szerintem inkább kérj egy étlapot, üljünk le egy asztalhoz, és akkor nyugodtan, bármi sietség nélkül el tudjuk dönteni mit, kérünk enni illetve inni - bólintottam, majd odamentem a pultban álló, anyámmal körülbelül egyidős nőhöz.
- Jó reggelt! – köszönt mosolyogva, legnagyobb megdöbbenésemre oroszul – Hány étlapot adhatok?
- Kettőt kérnék, köszönöm! – viszonoztam a mosolyát, és elvettem a kezéből a két ital –, és étlapot.
A döbbenetem akkorra sem tudott teljesen elmúlni, mire leültem anyámmal szemben az asztalhoz.
- Ő is orosz – közöltem egyszerűen. Anyám csak halvány félmosolyra húzta a száját.
- Ez esetben mégis én fogok rendelni – mondta válaszul, majd rám kacsintott.
Öt percig néma csend honolt az asztalnál, mert mindketten az étlap orosz részét tanulmányoztuk.
- Én egy gyömbér teát és egy sonkás tósztot kérek – emeltem fel a fejem, és mondtam anyámnak, ezzel megtörve a csendet.
- Rendben, akkor hívom a pincérnőt – mondta halványan bólintva. – Legyen szíves! – szólt oda, mire a nő máris megjelent az asztalunk mellet. Sugárzott belőle az empátia és a pozitivitás.
- Sikerült választani? – fordult felénk vidáman, és előhúzott egy jegyzettömböt meg egy tollat a zsebéből.
- Igen, sikerült – viszonozta a mosolyt anyám, majd leadta a rendelésünket.
Miután nyugodt tempóban megreggeliztünk, és megittuk a teánkat, pont elmúlt kilenc óra, így belevetettük magunkat a boltok rengetegébe.
- Mivel kezdjünk? Fehérnemű? – kérdezte, bár szerintem inkább kijelentésnek szánta, hiszen rögtön el is indult az első fehérneműbolt felé.
Bementünk a fekete keretes, üvegbetétes ajtón, én pedig szemezni kezdtem egy fotellel, ahová pár pillanat gondolkodás után le is ültem, ezzel anyámra hagyva a vásárlást. Nagyjából tizenöt perc telt el, mire végzett a válogatással. Ezután a kasszához ment, és fizetett.
Este hétre értünk haza, mire én úgy éreztem, már a fülemen is a cipők és a ruhák jönnek ki. Egész nap csak cipekedtem és várakoztam, anyám pedig mindig talált még valamit, amit – az ő szavaival élve -, egyszerűen vétek lett volna ott hagyni a boltban.
Fáradtan és álmosan baktattam fel a szobámba, miután pedig felértem, elpakoltam a mai nap szerzeményeit. Semmihez nem volt kedvem, csak aludni, ezért ledőltem az ágyra, és fél perc múlva már az álmok országában jártam.

 július 7., kedd
- Nicolay! – rázogatta anyám a vállamat. – Kelj fel! Tegnap azt mondtad ma akarsz bemenni a tánciskolába.
- Ébren vagyok – nyöszörögtem már-már felismerhetetlenségig torzult, rekedt hangon.
- Elvigyelek, vagy már megbarátkoztál az új telefonoddal? – kérdezte nevetve, mire én morcosan néztem rá. Tegnap apám hazahozta az új iPhone-om, de mivel eddig csak Blackberrym volt, nem éppen tudtam kezelni.
- Eljutok egyedül is, köszönöm – mondtam neki, majd kikászálódtam, az ágyamból, és lebotorkáltam a konyhába.
- Mit kérsz enni? – kérdezte anyám a pult túlsó feléről, a hűtő előtt állva.
- Csinálsz nekem grecskát? – kérdeztem pár pillanat gondolkodás után.
- Igen, pár perc. Főzöl addig két kávét?
- Persze – bólintottam.
Anya a tűzhelynél tevékenykedett, én pedig kerestem két csészét, majd lefőztem a kávékat.
- Mivel kéred? – kérdeztem félvállról, miután kikapcsoltam a kávéfőzőt.
- Édesítőszerrel – fordult felém egy pillanatra, de utána vissza is tért a reggeli elkészítéséhez.
Raktam a kávéjába 2 adag édesítőszert, míg az enyémet üresen hagytam.
Pár perc múlva már a bárszékeken ültünk, reggeliztünk, kávét ittunk.
- Nálad van az igazolás a kinti edzőidtől? – fordult felém pár perc hallgatás után.
- Igen, minden rendben van rajta, még egyesületi pecsétet is kaptam rá – fordultam mosolyogva felé.
Fél óra múlva már a buszmegálló felé baktattam, ami elméletileg elvisz a tánciskolához. Örültem, hogy találtam buszjáratot, ami közvetlenül odamegy, különben baktathattam volna fel hegyre – hiszen mint kiderült az úti célom éppen azon a területen van, amit pár napja a tetőről nézegettem.
Miután leszálltam a buszról, besétáltam a képről már ismert épületbe, ahol balra az öltözők voltak, felfelé a kiírás szerint egy konditerem és irodák, előre és jobbra pedig tánctermek. Beléptem az ajtóval szemközti terembe, majd odasétáltam a hangfalaknál ácsorgó, szőke hajú, harmincas éveiben járó nőhöz.
- Jó napot kívánok, Nicolay Fedorov vagyok – mutatkoztam be, miközben kezet fogtunk.
- Szia, Ács Anita vagyok, a hely igazgatója és tulaja! Te vagy az orosz táncos, igaz? – kérdezte mosolyogva, minden előítélet nélkül a hangjában.
- Igen, én lennék az – válaszoltam. – Elméletileg az edzőm körülbelül egy hónapja kérelmezte, hogy felvegyenek a tánciskolába az ott elért eredményeim alapján.
- Igen, ez valóban megtörtént! Van nálad bármi papír, amivel bizonyítani tudod, hogy igazolt versenyző voltál kint? – kérdezte, én pedig előszedtem a táskámból a papírt, majd odaadtam neki.
- Ez lenne az.
- Rendben, menjünk az irodámba! – mondta, míg a karjával az ajtó felé invitált. Két emeletet mentünk felfelé a lépcsőn, így a tetőn lyukadtunk ki. – Az én irodám itt van, mert tanár is vagyok, bár perpillanat nincs diákom, de nyáron szeretek a szabadban órát tartani – magyarázta az apró, tetőn lévő épület mivoltát.
Elforgatta a kulcsot a zárban, így feltárult előttem az irodája. Miután beléptem az ajtón, csak megálltam a küszöbön, és körbe-körbe forogtam a tengelyem körül. Ez a nő minden létező magyar táncversenyt megnyert, annyi táncos pillanatkép van bekeretezve, aláírva a falán.
- Ez… Nem is tudom, mit mondhatnék. Bámulatos. – szólaltam meg percek múlva, miután alaposan végignéztem az összes képet. Maga az iroda nagyon letisztult volt, mindössze egy íróasztal volt benne, rajta egy laptoppal, illetve az egyik sarokban egy szekrény árválkodott – feltételezem, hogy abban tartja a tánccipőit, fellépő ruháit.  
- Egy élet munkája – mondta halkan, és valamiért csalódottságot véltem felfedezni a hangjában.
- Miért hagyta abba a versenyzést? – kérdeztem tőle.
- Tegezz nyugodtan! – fordult felém nevetve. – Ennyire azért nem vagyok öreg!
- Rendben – válaszoltam kacagva.
- Öt éve autóbalesetem volt, és a bal bokám nagyon megroncsolódott. Le kellett amputálni. Tudok táncolni vele, pont úgy, mint régen, de se magassarkút nem vehetek, se táncversenyen nem nevezhetek. – Mesélte, én pedig döbbenten álltam. Egy élet karrierjét, hosszú évek kemény munkáját tette valaki tönkre egy rossz manőverrel.
- Sajnálom – néztem rá, és csak remélni tudtam, hogy valóban látja rajtam, hogy komolyan gondolom.
- Nem kell. Ha nem történt volna meg, soha nem lettem volna tánctanár. Addig versenyeztem volna, míg az ízületeim fel nem mondják a szolgálatot – mondta nekem nevetve, és nyoma sem volt a nemrég hallott csalódottságnak a hangjában. Helyette örömöt és boldogságot véltem felfedezni.
Nagyjából fél órát töltöttünk az irodában, míg minden adatomat begépelte, és készített rólam egy képet az igazolványomhoz, amit átküldött egy kollégájának, aki perceken belül felhozta a kész kártyát.
- Szeretnéd végignézni a tanárainkat, hogy ki tanítson? – kérdezte, miközben már lefelé sétáltunk a földszintre.
- Téged választhatlak? – kérdeztem minden gondolkodás nélkül, amit utólag egy cseppet megbántam.
- Persze! – nevetett fel. – Van tánccipőd?
- Nem, nincsen.
- Van konkrét lány, hogy kit szeretnél párodnak?
- Nem gondolkodtam ilyesmin – vallottam be.
- Menjünk be a vágószobába, ott vannak a pár nappal ezelőtti év végi vizsga felvételei, végig tudod nézni az összes táncosunkat, bár én szívesebben kínálnék neked egy palettát, hogy kik azok, akik valóban olyan szinten vannak, hogy versenytáncos válhat belőlük – mondta Anita halvány mosollyal.
- Egyáltalán nincsen versenytáncosotok? – kérdeztem meglepődve.
- Ebben az évben négy párunk volt, különböző korosztályokban, de a négy párból egy elment, pont azok, akikkel egyidős vagy – válaszolta meg a kérdésemet.
- Szóval, jól értettem? A lány, akit kiválasztok magam mellé, csak hobbitáncos?
- Igen, de ne aggódj amiatt, hogy nem tudja magát olyan szintre hozni, mint te vagy. Akiket megmutatok neked mind csodásak – nyugtatott meg.
- Csapjunk a lecsóba! – csaptam össze a tenyereim nevetve.
Beültünk a férfihoz, aki akkor is éppen vágta a felvételeket, és Anita sorra mondta az előadók számát, én pedig kilenc lány előadását néztem végig, amikor már azt hittem, feladom. Tényleg jól táncoltak, tényleg helyén voltak a lépések, de a tánc nem csak ebből áll – mindből hiányzott az élet, a tűz, a szenvedély. Ezektől táncos a táncos. A tizedik lány egy számomra ismeretlen számra táncolt, amit nagyon furcsálltam – ovis korom óta csinálom ezt az egészet, azt hittem, hogy sikerült az összes olyan számmal megismerkednem, amire tényleg táncolni szoktak. A lánynak elég rövid, fekete, extrémen göndör haja volt – a felvételen bár hátra volt neki fogva, de látszott, hogy ez az a tipikus orosz hajkorona. Fekete, rojtos ruhában volt, és minden mozdulatában benne volt az a tűz, az a dinamika, amit eddig minden táncosnál hiányoltam. Végig egyedül táncolt a színpadon, de egy momentumra sem éreztem azt, hogy unnám. Gyönyörűen mozgott, kecses volt és finom, mégis ott volt benne az a végtelen szenvedély, amitől a tánc egész lett. Soha nem láttam még lányt így táncolni, soha nem voltam még ennyire lenyűgözve egy videótól.
- Ő kell nekem. Ezzel a lánnyal akarok táncolni! – fordultam rögtön Anita felé, miután véget ért a videó.
- Karina nagyon temperamentumos. Nem ismerlek, nem tudom pamutidegeid vannak-e, de ehhez a lányhoz szükséged lenne rá. Ne tudd meg, mit össze nem veszekedtem vele, amikor kijelentette, hogy ő egy pop számra akar táncolni! – mondta, de nem rosszindulatot éreztem benne, sokkal inkább azt, hogy tényleg nekem akar jót.
- Nem lesz probléma. Soha nem fogok még egy ilyen lányt találni, mint ő.