Sziasztok!^^
Végre vége - ilyen gondolatokkal jöttem ki az utolsó tanítási napon az iskolából.
Rögtön gőzerővel írni kezdtem, és ezt a fejezetet igazából már tegnap előtt befejeztem, de mivel tegnap koncerten voltam, már nagyon izgultam, és elfelejtettem kirakni... Sajnálom!
Rettentően le vagyok maradva, szóval be kell pörgetni a dolgokat: a következő bejegyzés 21-én várható, feltéve, hogy találok Wi-Fit. (Lengyelországban leszek éppen.)
Remélem, hogy tetszeni fog nektek a fejezet, jó olvasást kívánok mindenkinek, és csodálatos nyarat!♥
Szívesen fogadom a véleményeket! ;)
Ölel titeket: Csenge
Rögtön gőzerővel írni kezdtem, és ezt a fejezetet igazából már tegnap előtt befejeztem, de mivel tegnap koncerten voltam, már nagyon izgultam, és elfelejtettem kirakni... Sajnálom!
Rettentően le vagyok maradva, szóval be kell pörgetni a dolgokat: a következő bejegyzés 21-én várható, feltéve, hogy találok Wi-Fit. (Lengyelországban leszek éppen.)
Remélem, hogy tetszeni fog nektek a fejezet, jó olvasást kívánok mindenkinek, és csodálatos nyarat!♥
Szívesen fogadom a véleményeket! ;)
Ölel titeket: Csenge
Negyedik fejezet
~Karina Makarov~
július 23., csütörtök
Nicolay már megint paraszt volt. Komolyan ennyire nehezére esne moderálnia magát? Nem volt kedvem hazamenni, mert anyukám és a nővérem elárasztottak volna a kérdéseikkel, amikre nem akartam, és egy részükre nem is tudtam volna válaszolni.
Miután kikerültem Nicolay látóköréből, letértem az útról, majd hegymenetben gyalogoltam tovább. Alkalmam nyílt megfigyelni minden egyes apró részletét a környezetemnek. Soha nem voltam még ott korábban, de mégis a magaménak éreztem. A kismillió virág, melyeknek illata majdhogynem szédítő volt, és a vígan dalolászó kismadarak… Teljesen elvesztettem a külvilággal való kapcsolatomat, fogalmam sem volt, mennyit mentem, vagy mennyi idő telt el, mióta elváltunk Nicolayjel, azt sem tudtam, hogy hol vagyok, mert túlságosan lekötött a környezetem szépsége. Az egyetlen dolog, ami miatt megálltam, az az volt, hogy az út hirtelen lefelé kezdett menni. Úgy döntöttem, ott maradok, kerestem hát egy olyan füves részt, ahová nyugodtan letelepedhetek. Az a nyugalom és béke, ami abból a helyből áradt, leírhatatlan. Soha többé nem akartam elmenni onnan, mert tudtam, hogy nem valós, amit ott érzek, gondolok – nem igaz, hogy minden rendben van velem, és körülöttem, nem igaz, hogy a végén minden jóra fordul. Ezek az idilli gondolatok csak a hely varázsa miatt születtek meg a fejemben.
A világ legundorítóbb hangja szakította meg a gondolatmenetemet: csörögni kezdett a telefonom.
- Mit akarsz Doroteya? – kezdtem rögtön flegmáskodni a nővéremmel. Tudtam, hogy nem fogja magára venni, hiszen ismer annyira, hogy felfogja: valami rohadtul össze van kavarodva a parányi kis lelkemben, ha így beszélek vele.
- Hol vagy? Anya aggódik érted, én pedig úgy érzem, valamiről sürgősen beszélgetnünk kéne.
- Tudod, hol van az a játszótér, ahová mostanában elég sokat járok?
- Igen. Ott vagy?
- Az attól jobbra lévő utcában jöttem felfelé, míg újra lefelé nem kezdett menni az út.
- Odamegyek – Doroteya bontotta a vonalat, én pedig lélekben megpróbáltam felkészíteni magam, hogy ez egy fájdalmas beszélgetés lesz.
A hátamon fekve élveztem, ahogy a napsugarak lágyan simogatják az arcomat. Újra elszakadtam a külvilágtól, így sikerült teljesen megnyugodnom. Félig már aludtam, amikor valaki rázogatni kezdte a vállamat – megérkezett az egyetlen nővérkém. Nyögtem egyet, ezzel kifejezve a nemtetszésemet, de Doroteya nem zavartatta magát, szó szerint felrángatott a földről.
- Ébresztő! – rázogatott, mígnem leszedtem magamról a kezeit, keresztbe fontam a karjaim a mellkasom előtt, és morcosan néztem rá.
- Ne durcáskodj itt nekem! Olyan vagy, mint egy csecsemő, aki nyűgös, mert felkeltették.
- Nem vagyok durcás, csak kérek két percet, míg teljesen éber leszek! – bólintott, és keresett egy kényelmes helyet a hegyoldalban, én pedig csatlakoztam hozzá. Nyugodt, cseppet sem kínos csend telepedett ránk, de én minden másodperccel egyre idegesebb lettem.
- Mi történt Karina? – szólt halkan.
- Magam sem tudom. Túl gyorsan történt minden, és fogalmam sincs, hányadán állunk. – kétségbeesetten néztem rá, ő pedig magához húzott, amitől én rögtön megnyugodtam.
- Szóval, arról a srácról van szó, aki egyszer hazakísért, ugye?
- Igen. Nicolay a neve. – sóhajtottam.
- Vele táncolsz, igaz?
- Igaz.
- Mi történt pontosan?
- Pont ez az! Semmi konkrét. Semmi olyan, amit ne tehetett volna meg ugyanígy egy barátjával.
- Valamit mégis csinálnia kellett, amiért tetszik neked – értetlenkedett.
- Nekem nem tetszik Nicolay! – tiltakoztam hevesen, bár nem voltam teljesen biztos abban, hogy igaz, amit mondok – én sem tudtam, mit érzek pontosan.
- Karina, húgocskám, legalább nekem ne hazudj! A szemed többet mond, mint a szád, hidd el nekem!
- Ha igazad van – válaszoltam volna, de félbeszakított.
- Nincs ha. Igazam van! – a kezeimbe temettem az arcom, és fogalmam sem volt, mégis hogyan kéne reagálnom erre a kijelentésére. Rettentően zavarban voltam.
- Jobban örülnék, ha nem lenne igazad – mondtam halkan. – Nicolay nem érez semmit.
- Ő mondta?
- Nem, de tudom, hogy igazam van. Annyira egyenes ember… Elmondta volna. – Doroteya nagyot sóhajtott, és őszinte sajnálatot láttam a szemében.
- Hogyan tovább? – kérdezte.
- Nem akarok csalódni. Elég volt, amit tavaly Balázs miatt átéltem… Nem kell több fájdalom, köszönöm.
- El tudod képzelni, hogy csak szakmai legyen a kapcsolatotok?
- Nem tetszik az ötlet, de azt hiszem, ez a jó döntés. Fogalmam sincs, meg tudom-e tenni ezt vele… Magammal.
- Szerintem nem ez a jó döntés. Ha folyton csak félsz, akkor nem élsz… Hova tűnt az én bevállalós húgocskám?
- Balázs magával vitte – Doroteya felhúzott a földről, és jó erősen magához ölelt.
- Tudd, bárhogy döntesz, én támogatni foglak! - őszintén hálás voltam neki, és elhittem, amit mondott. Tudtam, hogy nem kell egyedül végigcsinálnom.
augusztus 5., szerda
Majdnem két hét telt el a (számomra) sorfordító beszélgetés óta. Vegyesek az érzelmeim a dolgok változásával kapcsolatban… Valóban csak munkakapcsolat van köztünk, és ez jó, de eszméletlenül hiányzik a sok közös baromkodás, az órákig tartó beszélgetések, és az öt perces „örihari”-k… Hiányzik minden, ami a barátságunk része volt.
Ma van a születésnapja, én pedig még mindig nem tudom, mit adjak neki, pedig délután négykor kezdődik az edzésünk, és mivel csak ott találkozunk, nincs más lehetőségem a – még nem létező – ajándéka átadására.
Berontottam Doroteya szobájába, ő pedig enyhén szólva meglepődött a hirtelen jött zajtól.
- Mit adjak Nicolaynek a születésnapjára? – kérdeztem enyhe elmebajos beütéssel a stílusomban.
- Csokit – vonta meg a vállait.
- Istenem, az annyira személytelen!
- Karina… Ez a cél, nem? – letaglózott. Nem bírtam moccanni, lélegezni, abszolút semmi jelét nem adtam annak, hogy még élek: pislogni is elfelejtettem. A cél a személytelenség. Egy pillanat alatt olyan ellenszenv keletkezett a lelkemben magammal szemben, hogy azt sem tudtam, mit csináljak. Hirtelen külső szemlélőként kezdtem el szemlélni a helyzetet, és egy undorító, szánalmas lányt láttam. Meredten bámultam magam elé, és éreztem, ahogy a hideg könnycseppek legurulnak az arcomon.
- Mi a franc van Karina?! – pillanatok alatt kellett döntenem. Én pedig úgy döntöttem, hogy végigviszem. Nem hátrálhatok meg, ha egyszer belekezdtem.
- Gyenge vagyok idegileg, de dolgozok rajta. Eljössz velem csokit venni? – nagyot sóhajtott, és ezúttal úgy döntött, rám hagyja a dolgot.
- Ha gondolod, akár indulhatunk is! – halvány mosolyt eresztett felém, mire én automatikusan lesütöttem a tekintetem. Nem tudtam mosolyogni. Én ahhoz túl rémes színész vagyok.
Három óra felé járt az idő, én pedig a hintát hajtva próbáltam lehiggadni. Egy apró hang folyamatosan azt mondogatta a fejemben, hogy „Elrontottad! Elrontottad! Elrontottad!”. Bárhogy próbáltam neki nem igazat adni, egyre inkább bekúszott az elmémbe a gondolat, hogy lehet, hogy tényleg rosszul döntöttem. Tíz-tizenöt perce ezen gondolkodtam, mikor hirtelen egy másik, sokkal hangosabb és akaratosabb hang szólalt meg a fejemben: „Eldöntötted, vidd végig! Nem lehetsz ennyire gyenge és szánalmas, hogy nem bírod végigcsinálni!”. Villámcsapásként érkezett a lelkembe, hogy ennek a hangnak van igaza. Végig kell csinálnom. A semmitől kezdtem el vadalma módjára vigyorogni, és éreztem, hogy megtelek energiával, és végtelennek tűnő akaraterővel.
Az edzéshez készülődve előjött az igazán csajos énem, szóval szoknyát vettem haspólóval, és előkotortam a legmagasabb sarkú tánccipőm, amit az ominózus terembe-bezárós eset óta nem voltam hajlandó felvenni. A gigantikus méretű Milkának kerítettem egy ajándéktasakot, és eltűnni nem akaró mosollyal az arcomon elindultam a tánciskola felé.
Anita és Nicolay halkan, bizalmasan beszélgettek, amikor beléptem a terembe.
- Sziasztok!
- Karina! Mi ez a nagy jókedv? – csodálkozott Anita.
- Átgondoltam pár dolgot.
Halálos nyugalommal sétáltam oda Nicolayhez, és úgy adtam oda neki a szatyrot, mint amikor az 5-6 éves gyerekek megajándékozzák egy rokonukat, akiről igazából azt se tudják, ki is pontosan.
- Boldog születésnapot! – nyomtam két puszit az arcára, majd hátat fordítottam neki, hogy keressek egy ülőhelyet, ahol átcserélhetem a cipőmet. Mikor visszafordultam, Nicolay továbbra is ugyanott, ugyanúgy állt.
- Anita, van rá esély, hogy ma befejezzük a táncot? – fordultam a tanáromhoz.
- Egyértelmű, hogy ma lekerekítjük a végét. Már ki is találtam, hogy pontosan mi legyen! Nicolay, elbírod Karinát, ugye?
- Persze – érkezett a válasz. – Mit találtál ki Anita?
- Arra gondoltam, hogy a végére egy levegőben forgatós rész kéne, és a koreográfia végén egy olyan póz, ahol Karina egy kicsit akrobatát játszik.
- Ennél konkrétabb terved nincsen? – kérdeztem.
- Dehogynem!
Fél óra alatt sikerült összeraknunk a maradék fél percet, és valami eszméletlenre sikeredett. Nicolay „dobált” az egyik kezéből a másikba, a végpóznál pedig ő fél térdre ereszkedett, én pedig kézenállásban spárgáztam úgy, hogy a jobb lábfejem pont a vállára érkezzen.
- Srácok, mára ennyi! Ügyesek voltatok, igazán kitettetek magatokért! – Anita pár dicsérő szóval köszönt el tőlünk, és már el is hagyta a helyiséget. Egy-két percre néma csendbe burkolózott a terem, míg mi a cipőnket váltottuk.
- Anyukám már hiányol téged, apukám pedig kíváncsi, ki is a partnerem pontosan – szólalt meg halkan a fiú. Nem volt rá jellemző ez a félénk, visszafogott hanglejtés. – Eljönnél a születésnapi vacsorámra?
- Kik lesznek ott?
- Én, anya, és apa.
- Ez a szűk család… Nincsen ott semmi keresnivalóm.
- Meghívtunk. Innentől kezdve van. – nagyot sóhajtottam, és pillanatok alatt futott át minden az agyamon, amit nem kéne tennem, és az is köztük volt, hogy nem töltök több időt Nicolay közelében, mint amennyit muszáj.
- Felhívom anyukámat, rendben?
- Persze.
Rövid beszélgetés volt, melyben anyukám azt mondta, pofátlanság és eszméletlen bunkóság visszautasítani egy ilyet, úgyhogy szedjem elő azt a mosolyomat, amivel elindultam otthonról, és mondjak igent a meghívásra.
- Megyek – mosolyogni akartam, de végül az lett belőle, hogy keskeny vonallá préseltem az ajkaimat.
Minden egyes perccel csak fokozódott az idegességem, és mire odaértünk, már azt sem tudtam, mihez kezdjek magammal. Mielőtt Nicolay megnyomta volna a csengőt, megállt, és maga felé fordított.
- Karina, fogalmam sincs, mit csináltam, amiért ilyen vagy velem, de sajnálom. Érzem, hogy mennyire irritál a jelenlétem, de ha nem hívlak, anyukámat nagyon megbántottam volna. El fogod mondani valaha, hogy miért csak a táncórákon jössz a közelembe, de akkor miért vagy mégis teljesen felszabadult? – ennek a srácnak tehetsége van olyan kérdéseket feltenni, amire ha válaszol az ember, túl sok dolgot árul el, amit nem akar.
- Egyszer biztosan elmondom, de ez nem mostanában lesz. Menjünk be! – aprót bólintott, majd megnyomta a csengőt. Az anyukája – szokás szerint – mosolygós arccal üdvözölt, majd miután bent levettem a cipőmet, egy negyvenöt év körüli, javában őszülő férfi fogadott hatalmas öleléssel.
- Szia Karina! Örülök, hogy Nicolaynek sikerült rávennie, hogy részt vegyél a vacsorán!
- Jó estét! Köszönöm a meghívást! – mondtam, és próbáltam előkaparni azt az énemet, aki nem jön zavarba, és határozottan tud viselkedni minden helyzetben.
- Karina, érezd magad otthon! Mit kérsz inni? – az anyukája hangja nyugtatón hatott rám.
- Egy pohár vizet, köszönöm! – Nicolay a derekamra vezette a kezét, amitől kirázott a hideg. Ez egyáltalán nem olyan, mint amikor táncolunk… Ott az agyam azt mondogatja, hogy azért fogja a derekad, mert ez a dolga. Itt viszont… Áh, a franc fog ezen agyalni… Úgy döntöttem könnyebben elintézem a kérdést: könnyedén elléptem mellőle, és leültem a nappaliban az egyik fotelbe. Így még esélye sem volt mellém kerülni.
- Fiatalok, meséljetek! Hogy-hogy ilyen hamar végeztetek ma? – telepedett le a kanapéra, Nicolay mellé az apja. Nicolayre néztem, ezzel jelezve, hogy ő válaszoljon.
- Befejeztük a táncot a versenyre, szóval Anita úgy döntött, elenged minket.
- Értem. Mikor is van pontosan az a verseny?
- Szeptember második hetében – Nicolay apukája bólintott, majd felém fordult.
- Karina, te abba a gimibe jársz, ahova Nicolay fog, igaz?
- Igen.
- Mondanál nekünk egy szubjektív véleményt a gimnáziumról?
- Persze. Inkább a tanításról, vagy a közösségről? – az apja Nicolayre tekintett, a fiú pedig észbe kapott, és válaszolt.
- Is-is – vonta meg a vállát.
- Nos, rendben… A tanáraink nagyon okos emberek, de csupán 1-2 van, aki a diákokkal is foglalkozik. Neked szerencséd van, mert az osztályfőnököd egy ilyen ember lesz. Ő a dráma- és tánctanár, szóval tanítani is fog. Azért merem kijelenteni, hogy jó tanár, mert mindenkiből kihozza a legjobbat. Az osztályomat is meg bírta tanítani táncolni, pedig ők aztán tényleg reménytelenek voltak. Az év harmadik óráján fel kellett olvasnom egy ismeretlen szöveget, és táncolnom kellett egy – szintén ismeretlen – számra, és utána azt mondta, hogy ő akkor engem fel is ment arra az évre.
- Nem jártál be? Ezen az éven már fogsz? – rendesen ledöbbentettem Nicolayt.
- Bejártam, mert szimpatikus volt a tanár, és a tantárgy is. Nagyon jó kapcsolatot ápolok vele, és majdnem mindenben hallgat rám. Még két tanár van, aki foglalkozik a diákokkal, de az egyik biztosan nem fog már tanítani se téged, se engem, mert a pasinak ez az utolsó éve nálunk... Nyugdíjba megy.
- Mit tanít? – kérdezte.
- Filozófiát. A harmadik tanár az egyik fizika tanár… Hatalmas arc a pasi. A fizika sosem lesz a szívem csücske, de ahogy ő előadja, tényleg érdekel. Nem biztos, hogy tanítani fog titeket, de reméljük.
- A többi tanár nem tud úgy előadni, hogy érdekes legyen? – kérdezte letörten.
- A többi tanárunkat sokkal inkább az érdekli, hogy minél több anyagot adjon le. Nem tudják a diákok neveit, mindig csak a versenyzőikét. Rettentően intelligens emberek, de nem pedagógusnak valók. – húztam keserédes mosolyra a szám.
- Értem… Mi a helyzet az emberekkel?
- Nagyon változó… Az én osztályom katasztrofális, de van 1-2 osztály, ahol mondhatni jó a közösség. Elég jellemző, hogy keverednek az évfolyamok.
- Vannak oroszok?
- Csak én. Vagyis… Így már te és én.
- Mi… – mélyen a szemembe nézett, nekem pedig emlékeztetnem kellett magamat, hogy ő a táncos párom, semmivel sem több.
- Nyilván jóval többet kell majd magyarul beszélned, mint eddig kellett… Feltéve persze, hogy nem akarsz némát játszani, ezzel kiutáltatva magadat az osztályodból. Nem mellesleg, aki nem beszél, az felelet egyesek hatalmas csokrát gyűjtheti össze… - Nicolay apukájának felcsillant a szeme, amit nem tudtam mire vélni.
- Karina, mondd csak, te milyen szinten beszéled a nyelvet? – magyarul szólt hozzám, én pedig egy apróbb döbbenet után válaszoltam, de nem váltottam vissza oroszra.
- Anyanyelvi szinten, hiszen elég régóta élek itt.
- Értem… Szerinted Nicolay miért nem szereti a magyar nyelvet?
- Nem az anyanyelve, ráadásul hosszú évekig semmi köze nem volt hozzá… Teljesen meg tudom érteni, hiszen én is mindennél jobban szeretek oroszul beszélni.
- Apukád is orosz? – érkezett a következő kérdés.
- Nem, ő francia – aprót bólintott, és éreztem, hogy valami olyat akar kérdezni, amivel meg tudja fogni Nicolayt.
- Beszéled a francia nyelvet, ugye?
- Igen, beszélem, de nem használom. Apukámmal csak nagyon ritkán beszélek franciául, hiszen otthon is az orosz nyelvet preferálom.
- Mit csinálnál, ha Franciaországba kéne költöznöd? Áttérnél az ottani nyelvre, nem?
- Nem fogok Franciaországba költözni, és nem szeretnék semmiféle költözésről beszélni… – lehalkítottam a hangom, így elért az apjához az üzenet, hogy tényleg vegye le napirendről a témát.
Nicolay anyukájának csilingelő hangja hívott minket az asztalhoz, ezzel megszakítva a kellemetlen beszélgetést. Nicolay anyukájának nagyon jó a humora, őszintén tudtam nevetni egy-egy megszólalásán. Boldogan konstatáltam, hogy minden fogást igazán finoman el tudott készíteni, viszont ennek a „gaztettnek” az lett a következménye, hogy a vacsora végére úgy éreztem, kidurranok. Este hét után úgy voltam vele, hogy lassan mennem kéne, ezért megköszöntem a vendéglátást, nyomtam két puszit a szülinapos arcára, és elindultam.
Nicolay már megint paraszt volt. Komolyan ennyire nehezére esne moderálnia magát? Nem volt kedvem hazamenni, mert anyukám és a nővérem elárasztottak volna a kérdéseikkel, amikre nem akartam, és egy részükre nem is tudtam volna válaszolni.
Miután kikerültem Nicolay látóköréből, letértem az útról, majd hegymenetben gyalogoltam tovább. Alkalmam nyílt megfigyelni minden egyes apró részletét a környezetemnek. Soha nem voltam még ott korábban, de mégis a magaménak éreztem. A kismillió virág, melyeknek illata majdhogynem szédítő volt, és a vígan dalolászó kismadarak… Teljesen elvesztettem a külvilággal való kapcsolatomat, fogalmam sem volt, mennyit mentem, vagy mennyi idő telt el, mióta elváltunk Nicolayjel, azt sem tudtam, hogy hol vagyok, mert túlságosan lekötött a környezetem szépsége. Az egyetlen dolog, ami miatt megálltam, az az volt, hogy az út hirtelen lefelé kezdett menni. Úgy döntöttem, ott maradok, kerestem hát egy olyan füves részt, ahová nyugodtan letelepedhetek. Az a nyugalom és béke, ami abból a helyből áradt, leírhatatlan. Soha többé nem akartam elmenni onnan, mert tudtam, hogy nem valós, amit ott érzek, gondolok – nem igaz, hogy minden rendben van velem, és körülöttem, nem igaz, hogy a végén minden jóra fordul. Ezek az idilli gondolatok csak a hely varázsa miatt születtek meg a fejemben.
A világ legundorítóbb hangja szakította meg a gondolatmenetemet: csörögni kezdett a telefonom.
- Mit akarsz Doroteya? – kezdtem rögtön flegmáskodni a nővéremmel. Tudtam, hogy nem fogja magára venni, hiszen ismer annyira, hogy felfogja: valami rohadtul össze van kavarodva a parányi kis lelkemben, ha így beszélek vele.
- Hol vagy? Anya aggódik érted, én pedig úgy érzem, valamiről sürgősen beszélgetnünk kéne.
- Tudod, hol van az a játszótér, ahová mostanában elég sokat járok?
- Igen. Ott vagy?
- Az attól jobbra lévő utcában jöttem felfelé, míg újra lefelé nem kezdett menni az út.
- Odamegyek – Doroteya bontotta a vonalat, én pedig lélekben megpróbáltam felkészíteni magam, hogy ez egy fájdalmas beszélgetés lesz.
A hátamon fekve élveztem, ahogy a napsugarak lágyan simogatják az arcomat. Újra elszakadtam a külvilágtól, így sikerült teljesen megnyugodnom. Félig már aludtam, amikor valaki rázogatni kezdte a vállamat – megérkezett az egyetlen nővérkém. Nyögtem egyet, ezzel kifejezve a nemtetszésemet, de Doroteya nem zavartatta magát, szó szerint felrángatott a földről.
- Ébresztő! – rázogatott, mígnem leszedtem magamról a kezeit, keresztbe fontam a karjaim a mellkasom előtt, és morcosan néztem rá.
- Ne durcáskodj itt nekem! Olyan vagy, mint egy csecsemő, aki nyűgös, mert felkeltették.
- Nem vagyok durcás, csak kérek két percet, míg teljesen éber leszek! – bólintott, és keresett egy kényelmes helyet a hegyoldalban, én pedig csatlakoztam hozzá. Nyugodt, cseppet sem kínos csend telepedett ránk, de én minden másodperccel egyre idegesebb lettem.
- Mi történt Karina? – szólt halkan.
- Magam sem tudom. Túl gyorsan történt minden, és fogalmam sincs, hányadán állunk. – kétségbeesetten néztem rá, ő pedig magához húzott, amitől én rögtön megnyugodtam.
- Szóval, arról a srácról van szó, aki egyszer hazakísért, ugye?
- Igen. Nicolay a neve. – sóhajtottam.
- Vele táncolsz, igaz?
- Igaz.
- Mi történt pontosan?
- Pont ez az! Semmi konkrét. Semmi olyan, amit ne tehetett volna meg ugyanígy egy barátjával.
- Valamit mégis csinálnia kellett, amiért tetszik neked – értetlenkedett.
- Nekem nem tetszik Nicolay! – tiltakoztam hevesen, bár nem voltam teljesen biztos abban, hogy igaz, amit mondok – én sem tudtam, mit érzek pontosan.
- Karina, húgocskám, legalább nekem ne hazudj! A szemed többet mond, mint a szád, hidd el nekem!
- Ha igazad van – válaszoltam volna, de félbeszakított.
- Nincs ha. Igazam van! – a kezeimbe temettem az arcom, és fogalmam sem volt, mégis hogyan kéne reagálnom erre a kijelentésére. Rettentően zavarban voltam.
- Jobban örülnék, ha nem lenne igazad – mondtam halkan. – Nicolay nem érez semmit.
- Ő mondta?
- Nem, de tudom, hogy igazam van. Annyira egyenes ember… Elmondta volna. – Doroteya nagyot sóhajtott, és őszinte sajnálatot láttam a szemében.
- Hogyan tovább? – kérdezte.
- Nem akarok csalódni. Elég volt, amit tavaly Balázs miatt átéltem… Nem kell több fájdalom, köszönöm.
- El tudod képzelni, hogy csak szakmai legyen a kapcsolatotok?
- Nem tetszik az ötlet, de azt hiszem, ez a jó döntés. Fogalmam sincs, meg tudom-e tenni ezt vele… Magammal.
- Szerintem nem ez a jó döntés. Ha folyton csak félsz, akkor nem élsz… Hova tűnt az én bevállalós húgocskám?
- Balázs magával vitte – Doroteya felhúzott a földről, és jó erősen magához ölelt.
- Tudd, bárhogy döntesz, én támogatni foglak! - őszintén hálás voltam neki, és elhittem, amit mondott. Tudtam, hogy nem kell egyedül végigcsinálnom.
augusztus 5., szerda
Majdnem két hét telt el a (számomra) sorfordító beszélgetés óta. Vegyesek az érzelmeim a dolgok változásával kapcsolatban… Valóban csak munkakapcsolat van köztünk, és ez jó, de eszméletlenül hiányzik a sok közös baromkodás, az órákig tartó beszélgetések, és az öt perces „örihari”-k… Hiányzik minden, ami a barátságunk része volt.
Ma van a születésnapja, én pedig még mindig nem tudom, mit adjak neki, pedig délután négykor kezdődik az edzésünk, és mivel csak ott találkozunk, nincs más lehetőségem a – még nem létező – ajándéka átadására.
Berontottam Doroteya szobájába, ő pedig enyhén szólva meglepődött a hirtelen jött zajtól.
- Mit adjak Nicolaynek a születésnapjára? – kérdeztem enyhe elmebajos beütéssel a stílusomban.
- Csokit – vonta meg a vállait.
- Istenem, az annyira személytelen!
- Karina… Ez a cél, nem? – letaglózott. Nem bírtam moccanni, lélegezni, abszolút semmi jelét nem adtam annak, hogy még élek: pislogni is elfelejtettem. A cél a személytelenség. Egy pillanat alatt olyan ellenszenv keletkezett a lelkemben magammal szemben, hogy azt sem tudtam, mit csináljak. Hirtelen külső szemlélőként kezdtem el szemlélni a helyzetet, és egy undorító, szánalmas lányt láttam. Meredten bámultam magam elé, és éreztem, ahogy a hideg könnycseppek legurulnak az arcomon.
- Mi a franc van Karina?! – pillanatok alatt kellett döntenem. Én pedig úgy döntöttem, hogy végigviszem. Nem hátrálhatok meg, ha egyszer belekezdtem.
- Gyenge vagyok idegileg, de dolgozok rajta. Eljössz velem csokit venni? – nagyot sóhajtott, és ezúttal úgy döntött, rám hagyja a dolgot.
- Ha gondolod, akár indulhatunk is! – halvány mosolyt eresztett felém, mire én automatikusan lesütöttem a tekintetem. Nem tudtam mosolyogni. Én ahhoz túl rémes színész vagyok.
Három óra felé járt az idő, én pedig a hintát hajtva próbáltam lehiggadni. Egy apró hang folyamatosan azt mondogatta a fejemben, hogy „Elrontottad! Elrontottad! Elrontottad!”. Bárhogy próbáltam neki nem igazat adni, egyre inkább bekúszott az elmémbe a gondolat, hogy lehet, hogy tényleg rosszul döntöttem. Tíz-tizenöt perce ezen gondolkodtam, mikor hirtelen egy másik, sokkal hangosabb és akaratosabb hang szólalt meg a fejemben: „Eldöntötted, vidd végig! Nem lehetsz ennyire gyenge és szánalmas, hogy nem bírod végigcsinálni!”. Villámcsapásként érkezett a lelkembe, hogy ennek a hangnak van igaza. Végig kell csinálnom. A semmitől kezdtem el vadalma módjára vigyorogni, és éreztem, hogy megtelek energiával, és végtelennek tűnő akaraterővel.
Az edzéshez készülődve előjött az igazán csajos énem, szóval szoknyát vettem haspólóval, és előkotortam a legmagasabb sarkú tánccipőm, amit az ominózus terembe-bezárós eset óta nem voltam hajlandó felvenni. A gigantikus méretű Milkának kerítettem egy ajándéktasakot, és eltűnni nem akaró mosollyal az arcomon elindultam a tánciskola felé.
Anita és Nicolay halkan, bizalmasan beszélgettek, amikor beléptem a terembe.
- Sziasztok!
- Karina! Mi ez a nagy jókedv? – csodálkozott Anita.
- Átgondoltam pár dolgot.
Halálos nyugalommal sétáltam oda Nicolayhez, és úgy adtam oda neki a szatyrot, mint amikor az 5-6 éves gyerekek megajándékozzák egy rokonukat, akiről igazából azt se tudják, ki is pontosan.
- Boldog születésnapot! – nyomtam két puszit az arcára, majd hátat fordítottam neki, hogy keressek egy ülőhelyet, ahol átcserélhetem a cipőmet. Mikor visszafordultam, Nicolay továbbra is ugyanott, ugyanúgy állt.
- Anita, van rá esély, hogy ma befejezzük a táncot? – fordultam a tanáromhoz.
- Egyértelmű, hogy ma lekerekítjük a végét. Már ki is találtam, hogy pontosan mi legyen! Nicolay, elbírod Karinát, ugye?
- Persze – érkezett a válasz. – Mit találtál ki Anita?
- Arra gondoltam, hogy a végére egy levegőben forgatós rész kéne, és a koreográfia végén egy olyan póz, ahol Karina egy kicsit akrobatát játszik.
- Ennél konkrétabb terved nincsen? – kérdeztem.
- Dehogynem!
Fél óra alatt sikerült összeraknunk a maradék fél percet, és valami eszméletlenre sikeredett. Nicolay „dobált” az egyik kezéből a másikba, a végpóznál pedig ő fél térdre ereszkedett, én pedig kézenállásban spárgáztam úgy, hogy a jobb lábfejem pont a vállára érkezzen.
- Srácok, mára ennyi! Ügyesek voltatok, igazán kitettetek magatokért! – Anita pár dicsérő szóval köszönt el tőlünk, és már el is hagyta a helyiséget. Egy-két percre néma csendbe burkolózott a terem, míg mi a cipőnket váltottuk.
- Anyukám már hiányol téged, apukám pedig kíváncsi, ki is a partnerem pontosan – szólalt meg halkan a fiú. Nem volt rá jellemző ez a félénk, visszafogott hanglejtés. – Eljönnél a születésnapi vacsorámra?
- Kik lesznek ott?
- Én, anya, és apa.
- Ez a szűk család… Nincsen ott semmi keresnivalóm.
- Meghívtunk. Innentől kezdve van. – nagyot sóhajtottam, és pillanatok alatt futott át minden az agyamon, amit nem kéne tennem, és az is köztük volt, hogy nem töltök több időt Nicolay közelében, mint amennyit muszáj.
- Felhívom anyukámat, rendben?
- Persze.
Rövid beszélgetés volt, melyben anyukám azt mondta, pofátlanság és eszméletlen bunkóság visszautasítani egy ilyet, úgyhogy szedjem elő azt a mosolyomat, amivel elindultam otthonról, és mondjak igent a meghívásra.
- Megyek – mosolyogni akartam, de végül az lett belőle, hogy keskeny vonallá préseltem az ajkaimat.
Minden egyes perccel csak fokozódott az idegességem, és mire odaértünk, már azt sem tudtam, mihez kezdjek magammal. Mielőtt Nicolay megnyomta volna a csengőt, megállt, és maga felé fordított.
- Karina, fogalmam sincs, mit csináltam, amiért ilyen vagy velem, de sajnálom. Érzem, hogy mennyire irritál a jelenlétem, de ha nem hívlak, anyukámat nagyon megbántottam volna. El fogod mondani valaha, hogy miért csak a táncórákon jössz a közelembe, de akkor miért vagy mégis teljesen felszabadult? – ennek a srácnak tehetsége van olyan kérdéseket feltenni, amire ha válaszol az ember, túl sok dolgot árul el, amit nem akar.
- Egyszer biztosan elmondom, de ez nem mostanában lesz. Menjünk be! – aprót bólintott, majd megnyomta a csengőt. Az anyukája – szokás szerint – mosolygós arccal üdvözölt, majd miután bent levettem a cipőmet, egy negyvenöt év körüli, javában őszülő férfi fogadott hatalmas öleléssel.
- Szia Karina! Örülök, hogy Nicolaynek sikerült rávennie, hogy részt vegyél a vacsorán!
- Jó estét! Köszönöm a meghívást! – mondtam, és próbáltam előkaparni azt az énemet, aki nem jön zavarba, és határozottan tud viselkedni minden helyzetben.
- Karina, érezd magad otthon! Mit kérsz inni? – az anyukája hangja nyugtatón hatott rám.
- Egy pohár vizet, köszönöm! – Nicolay a derekamra vezette a kezét, amitől kirázott a hideg. Ez egyáltalán nem olyan, mint amikor táncolunk… Ott az agyam azt mondogatja, hogy azért fogja a derekad, mert ez a dolga. Itt viszont… Áh, a franc fog ezen agyalni… Úgy döntöttem könnyebben elintézem a kérdést: könnyedén elléptem mellőle, és leültem a nappaliban az egyik fotelbe. Így még esélye sem volt mellém kerülni.
- Fiatalok, meséljetek! Hogy-hogy ilyen hamar végeztetek ma? – telepedett le a kanapéra, Nicolay mellé az apja. Nicolayre néztem, ezzel jelezve, hogy ő válaszoljon.
- Befejeztük a táncot a versenyre, szóval Anita úgy döntött, elenged minket.
- Értem. Mikor is van pontosan az a verseny?
- Szeptember második hetében – Nicolay apukája bólintott, majd felém fordult.
- Karina, te abba a gimibe jársz, ahova Nicolay fog, igaz?
- Igen.
- Mondanál nekünk egy szubjektív véleményt a gimnáziumról?
- Persze. Inkább a tanításról, vagy a közösségről? – az apja Nicolayre tekintett, a fiú pedig észbe kapott, és válaszolt.
- Is-is – vonta meg a vállát.
- Nos, rendben… A tanáraink nagyon okos emberek, de csupán 1-2 van, aki a diákokkal is foglalkozik. Neked szerencséd van, mert az osztályfőnököd egy ilyen ember lesz. Ő a dráma- és tánctanár, szóval tanítani is fog. Azért merem kijelenteni, hogy jó tanár, mert mindenkiből kihozza a legjobbat. Az osztályomat is meg bírta tanítani táncolni, pedig ők aztán tényleg reménytelenek voltak. Az év harmadik óráján fel kellett olvasnom egy ismeretlen szöveget, és táncolnom kellett egy – szintén ismeretlen – számra, és utána azt mondta, hogy ő akkor engem fel is ment arra az évre.
- Nem jártál be? Ezen az éven már fogsz? – rendesen ledöbbentettem Nicolayt.
- Bejártam, mert szimpatikus volt a tanár, és a tantárgy is. Nagyon jó kapcsolatot ápolok vele, és majdnem mindenben hallgat rám. Még két tanár van, aki foglalkozik a diákokkal, de az egyik biztosan nem fog már tanítani se téged, se engem, mert a pasinak ez az utolsó éve nálunk... Nyugdíjba megy.
- Mit tanít? – kérdezte.
- Filozófiát. A harmadik tanár az egyik fizika tanár… Hatalmas arc a pasi. A fizika sosem lesz a szívem csücske, de ahogy ő előadja, tényleg érdekel. Nem biztos, hogy tanítani fog titeket, de reméljük.
- A többi tanár nem tud úgy előadni, hogy érdekes legyen? – kérdezte letörten.
- A többi tanárunkat sokkal inkább az érdekli, hogy minél több anyagot adjon le. Nem tudják a diákok neveit, mindig csak a versenyzőikét. Rettentően intelligens emberek, de nem pedagógusnak valók. – húztam keserédes mosolyra a szám.
- Értem… Mi a helyzet az emberekkel?
- Nagyon változó… Az én osztályom katasztrofális, de van 1-2 osztály, ahol mondhatni jó a közösség. Elég jellemző, hogy keverednek az évfolyamok.
- Vannak oroszok?
- Csak én. Vagyis… Így már te és én.
- Mi… – mélyen a szemembe nézett, nekem pedig emlékeztetnem kellett magamat, hogy ő a táncos párom, semmivel sem több.
- Nyilván jóval többet kell majd magyarul beszélned, mint eddig kellett… Feltéve persze, hogy nem akarsz némát játszani, ezzel kiutáltatva magadat az osztályodból. Nem mellesleg, aki nem beszél, az felelet egyesek hatalmas csokrát gyűjtheti össze… - Nicolay apukájának felcsillant a szeme, amit nem tudtam mire vélni.
- Karina, mondd csak, te milyen szinten beszéled a nyelvet? – magyarul szólt hozzám, én pedig egy apróbb döbbenet után válaszoltam, de nem váltottam vissza oroszra.
- Anyanyelvi szinten, hiszen elég régóta élek itt.
- Értem… Szerinted Nicolay miért nem szereti a magyar nyelvet?
- Nem az anyanyelve, ráadásul hosszú évekig semmi köze nem volt hozzá… Teljesen meg tudom érteni, hiszen én is mindennél jobban szeretek oroszul beszélni.
- Apukád is orosz? – érkezett a következő kérdés.
- Nem, ő francia – aprót bólintott, és éreztem, hogy valami olyat akar kérdezni, amivel meg tudja fogni Nicolayt.
- Beszéled a francia nyelvet, ugye?
- Igen, beszélem, de nem használom. Apukámmal csak nagyon ritkán beszélek franciául, hiszen otthon is az orosz nyelvet preferálom.
- Mit csinálnál, ha Franciaországba kéne költöznöd? Áttérnél az ottani nyelvre, nem?
- Nem fogok Franciaországba költözni, és nem szeretnék semmiféle költözésről beszélni… – lehalkítottam a hangom, így elért az apjához az üzenet, hogy tényleg vegye le napirendről a témát.
Nicolay anyukájának csilingelő hangja hívott minket az asztalhoz, ezzel megszakítva a kellemetlen beszélgetést. Nicolay anyukájának nagyon jó a humora, őszintén tudtam nevetni egy-egy megszólalásán. Boldogan konstatáltam, hogy minden fogást igazán finoman el tudott készíteni, viszont ennek a „gaztettnek” az lett a következménye, hogy a vacsora végére úgy éreztem, kidurranok. Este hét után úgy voltam vele, hogy lassan mennem kéne, ezért megköszöntem a vendéglátást, nyomtam két puszit a szülinapos arcára, és elindultam.
